A Gyógyíthatatlan

V. fejezet

Köszönések sokasága üdvözölte az elmegyógyintézetbe érve a vörös hajú nőt, aki mindezeket viszonozta, majd szokásosan a portához sétálva lerakta táskáját. Furcsállta, hogy a körülötte lévő őrök közül egy, nem volt ott ahogy szokott. Amint belépett, szemeivel a mellé beosztott férfit kereste, de sehol sem látta, pedig csak vele, vagy egy helyettesítőjével teheti be a lábát KiHyun cellájába. Odasétált a portáshoz, majd még egyszer körbepillantva fordult hozzá.

- Jó napot! Shin HoSeok ma bejött?

- Igen. Szerintem elment az ebédlőbe.

- És azt hol találom? –tette fel újabb kérdését.

- Ha erre a folyosóra lefordul – mutatott az adott épületrészre, majd folytatta – szemben, azonnal ott lesz egy ajtó. Ott van az ebédlő.

- Köszönöm szépen – hajolt meg előtte, majd a portás utasításait követve ment az ebédlő felé. Telefonját elővéve pötyögte be HoSeok számát, majd füléhez emelve, hallgatta ahogy a kis eszköz a hangszórón keresztül egyenletesen, időközönként zúg egyet, s ahogy várt, egy pillanatra meg is állt, várva hátha felveszi.

- Szia – hallott meg maga mögül hirtelen egy mély férfi hangot, melyre azonnal megugrott és megfordulva,szembe találta magát a keresett személlyel, ki édesen mosolyogva leste őt – Bocsánat, ha megijesztettelek.

- Semmi baj – fogta meg egyik kézzel mellkasát ahogy pillanatra szíve félredobbant, míg a másikkal kinyomta a telefont – Hol vo... - kezdett volna bele mondatába, de a férfi közbevágva, elé nyújtott egy fehér kis papírpoharat.

- Hoztam neked kávét. Remélem szereted – mosolygott rá szerényen és kedvesen, mely Lilit zavarba hozta, de takarva mindezt, csak egy apró kis görbületet biggyesztett szája szélére.

- Köszönöm HoSeok – vette el a kávét, majd két keze közé véve pillantott a férfi fekete szempárjába – Nagyon kedves tőled.

- Hogy vagy ma? - tette fel kérdését, majd belekortyolt a fekete nedűbe. Szemeit le nem vette az alacsony termetű lányról. Ezzel az apró gesztusokkal amit eddig érte tett, még közelebb érezte magát hozzá, hogy megkapja őt. Tudta, hogy egy ilyen nővel szemben, az idő a kulcs, nem pedig az azonnali nyomulás, amivel mindennek a közepébe csap.

- Jól vagyok, köszönöm. És te?

- Én is. És bocsánat hogy várnod kellett. Hosszú volt a sor a kávégépnél.

- Semmi baj, csak hirtelen nem tudtam hol vagy, mert mindig ott a portánál szoktál rám várni. Már azt hittem nem jöttél be, és elfelejtettél szólni.

- Nemnemnemenmenm – tiltakozott azonnal, majd egy picit elkuncogva magát, folytatta – Te lennél az első akinek szólnék, és a másik legjobb emberre bíználak itt, nem akarnám, hogy bajod essen – Lili egy pillanatra megszeppent a hallottak alapján, de ezzel nem volt egyedül HoSeok sem, akinek arca vörös színben úszott zavarában. Magában hangosan lekorholta magát, amiért ilyet mondott és azt kívánta, hogy bár vissza tudná szívni. Még túl korai lenne még számára is, hogy komolyabban nyisson felé, és ezt a mondatot pont ilyennek vélte. Mintha felvágott volna azzal, hogy ő a legjobb őr itt, és diplomásan lebuktatta saját magát. „Kurva jól csináltad HoSeok! Biztos hogy ez után a szián ívül nem fog mondani nekem semmit! Hogy tudtad így elkúrni?!". Mondta magában pánikolva és szidva magát – Vagyis... Vagyis azért, mert én magáért vagyok felelős, és ha bármi baja esik, engem megöl a főnők – hadarta gyorsan, próbálva menteni a menthetőt, de a nő arcán egy kis mosoly kunkorodott, mely egy kis kuncogásba torkollott.

- Nagyon kedves vagy HoSeok. Köszönöm hogy így vigyáz rám.

- Ez a dolgom – mosolyogott el zavartan, és úgy gondolta, megmentette a kínos helyzetett, melybe akaratlanul is belekeverte magát