A Gyógyíthatatlan

II. fejezet

- Szereti a kisasszony a művészetet? - tette fel újabb kérdését KiHyun. Vele is úgy játszadozott mint az előző nővel. Kikerült minden kérdést, és a sajátjait tette fel helyette. A nő, az öregasszonnyal szemben végighallgatta és ő is mondott ehhez hasonló dolgokat. Érdekesség, tudnivaló, művészet. Az utolsó témát a férfi nagyon szerette, és próbált minél többször kitérni rá, és mindent arra vezetett vissza. Lételemének érezte ezt, és mivel kedvenc témái közé tartozott, nem akarta sosem kihagyni. Mindenben ezt látta. Mindenben ezt érezte. Tudta hogy körülveszik őt az eszközök. csak meg kell ragadni őket és a lehetőséget, és alkotni. Megmutatni hogy mi is rejlik igazán odabent, a lelke mélyén.

- Szeretem – válaszolt egyszerűen, és röviden - És maga?

- Úgy tudtam hogy már elolvasta az aktámat. Akkor miért kérdezi meg? - dőlt előre, térdeire támaszkodva, miközben ujjait összekulcsolta maga előtt. Megnyalta ajkait melyek egyszeriben kiszáradtak, ahogy a nőre nézett. Nem tudta volna elmondani hogy pontosan mit is érzett iránta. Most megfojtaná, vagy hallgatná-e tovább lágy hangját, melyet próbál minél kimértebbre venni, és szigorúbbra, robotosabbra. Mintha el akarná rejteni a Világ elől emberi valóját. Minden, amit eddig mondott neki, érdekesnek találta. Nem bánta hogy kitér a fontos témákról és belekezd egy másik, annyira nem fontosba, és inkább erről kezdtek el beszélgetni, és ezt a viselkedést, s reakciót furcsállta egy pszichológustól, főleg egy ilyen fiataltól, akinek a feje félig még a könyvben kéne legyen, és minden második mondatát onnan olvasná. De a nő csak az ő szemeibe nézett. Kezében se toll, se könyv, se papír.

- Mert magától akartam megtudni. A papír az csak papír. Bármit írhatunk rá - magyarázta el nyugodtan, miközben belenézett azokba a sötét, szépen ívelt szempárokba. Végtelen sötétség. Így tudta volna a legjobban jellemezni amit látott. Semmilyen érzelmet nem látott bennük.

A férfinek tetszett a másik válasza. Nem ítélte el a papírjai ellenére, inkább tőle, személyesen kérdezte meg. Hogy tud egy ilyen fiatal nő, olyan dolgokat tenni és mondani, amit eddig egy pszichológus sem tett meg. Miért nem követi az ilyen munkához tartozó, szinte már elengedhetetlen szabályokat?

- Én is hazudhatok - vágott vissza.

- Csak nyugodtan. Nem fogom tudni - mondta még mindig nyugodt hangnemben. "Istenem, ez a nő" kuncogta magában KiHyun. Egy kis csend állt be kettőjük közt, melyet Lili szakított meg - De tudja, Yoo... Én is mindent tudni akarok, akár csak maga.

- Kisasszony. Maga csak rólam akar tudni mindent - csóválta meg nemlegesen a fejét, ahogy önelégülten lepecsételte magában, hogy átnézett rajta, s kiszámítható volt.

- Nem ismer engem, Yoo, ahogy én sem magát.

- Látta az aktáimat. Ismerhet valamennyire – bizonygatta.

- Ki mondta hogy belenéztem? - kontrázott, miközben lábait keresztbe tette, majd rákönyökölve térdére, fejét az öklére fektette, s úgy nézte tovább. "Micsoda egy ravasz nő" - Én is tudok hazudni. Hazudhattam arról amit az előbb mondtam. Hazudhattam arról, hogy ez a nevem. Yoo. Én úgy gondolom, hogy ez a világ hazug, és hogy meg tudjunk itt élni, hazudnunk kell, miközben hazug emberekkel vagyunk körülvéve.

- Ilyen fiatalon valaki ilyen bölcs - jegyezte meg - Mennyi idős?

- Egyes emberek hamarabb felnőnek mint kéne – jegyezte meg - De hamarosan töltöm a 23-at. Maga?

- 27. Milyen fiatal - mondta hangosan – Sok mindent csinálhatna az életben. Miért áll be pszichológusnak? A végén még maga is megőrül.

- Mint már korábban mondtam Yoo, itt nem én vagyok a fontos.