Dark Magic

2.fejezet: Kamilla

Az ablakban egy ifjú boszorkány ült, magában merengve. A naplementében gyönyörködött. Még mindig nem értette az egészet. Mi történt vele? Miért csak most ébredt fel? És a legfontosabb: miért emlékszik valamire? Egy idegen ember életére? Miért élte meg az idegen emlékeit ő maga? Most is, mint mindig, ezen töprengett. Csak akkor eszmélt fel, amikor kopogtak.
- Szia, hoztam teát. Kérsz?
- Á, köszi, életmentő vagy!
- Kamilla tea. Jól emlékszem, hogy ez a kedvenced?
- Igen, jól. Maradsz még egy kicsit?
- Persze! Hallgatlak. Ugye nincs valami baj?
- Á, nem, csak...érezted már úgy magad, hogy konkrétan semmit nem tudsz az életedről? Saját magadról? Vagy az emlékeidről? Hogy valamiben nagyon más vagy?
- Figyelj, Cony. Az normális, hogy másnak érzed magad. Tudom, hogy a te helyzeted minden csak nem normális. Kérdésedre a válasz, én még így nem éreztem, talán csak másnak, de biztos nagyon rossz lehet. De tudd, rám bármikor számíthatsz, akkor persze, amikor nem dolgozom. Egyébként meg, én is rengetegszer éreztem magam másnak. Vagyis helló, szerinted az mennyire átlagos, ha az ember metamorfmágus?
- Hát, sehogy.
- Na látod. De ez nem szégyen. Sőt, szerintem az jó dolog, ha más vagy, mert most csak gondolj bele. Milyen lenne a világ, ha mindenki monoton és egyforma lenne? Borzalmas. Unalmas, és szürke. Mint az a felhő ott. De nézz magadra. Te különleges vagy, abból a felhőből pedig van ezer ugyanolyan, pontosan mellette, és annyira egyformák, hogy már-már összeolvadtak!
- Köszönöm! Egyébként most hangulatromboló leszek, de kérlek leviszed a bögrémet?
- Persze, add csak, úgyis mennem kell, mindjárt kezdődik a műszakom!
- Hát akkor... Jó munkát!
- Te pedig pihenj, rád fér a kikapcsolódás! Ne hajszold túl magad! -ezzel a lila hajú kiment az ajtón. A másik lány pedig egyedül maradt, egyedül a sok kérdéssel, amikre ma sem kapott választ. Kissé csalódottan nézte a naplementét. Aztán befeküdt az ágyba, azzal a gondolattal, hogy alszik. Ezzel viszont csupán egy probléma volt. Hirtelen minden kényelmetlen lett, hiába forgolódott, feküdt háton, hason, mindenhogy, amit el lehet képzelni, mégsem lett jobb. Aztán hirtelen jött a sötétség, ami elnyelte. Aztán egy kép, és még egy és még egy. Sorra váltakozó képek. Képkockák. Volt ott véres tőr, egy kígyós tetoválás, egy nő, akiben az anyját vélte felfedezni, egy igazi kígyó, egy fekete füstfelhő, egy háború. Aztán olyan hirtelen abbamaradt,  mint ahogy jött. És ez után pedig láss csodát, Dracona végre elaludt...

Álmodott. Egy gyönyörű kastélyban volt. Illetve nem ő. Egy idegen ember testében volt. Egy fiúnak a testében. Aki ott ült az ablakpárkányban, és nézte az éjszakai tájat. Megfigyelte részletesen az erdő lombjait, a közeli tó lágy hullámait, amit a szél varázsolt a tükörsima tófelszínre. A többi tornyon néhány ablakból fény világított ki, jelezve, hogy ott még nem alszanak. A fiú még egyszer végignézett a tájon, az égbolton, és hosszú szemléje után az ágyába feküdt. És különös álma itt véget ért...