Nász Ajándékba (18+) ~ [BEFEJEZETT]

Krisztina (2.)

Anyám egy idegroncs, ha arról van szó, hogy valami nem úgy van, ahogy ő akarja.
- Nagyobb átéléssel! - utasított.
- Most komolyan? - néztem fel rá, miközben félig benne lógtam abban az istenátka fadézsában. - Mesélj anyám, hogyan lehet szőnyeget nagyobb átéléssel suvickolni? Vigyorogva?

Nem elég, hogy hajnalban felébreszt két óra alvás után, de még cseszeget is.

- Minimum! - mormogta az orra alatt, ahogy rácsapott a szobájukból kihozott dög nehéz, minimum ókori cirádás szőnyegre, amiből minden porszem rám szállt.

Esküszöm, direkt csinálja.

Hatalmasat tüsszentettem, mire elfintorodott.
- Mondhatom, mint egy városi - szúrta oda.
Lenyeltem a feltörni készülő, nem túl kedves szavakat, miközben belevágtam a körömkefét a vízbe, ami teljesen véletlenül lefröcskölte őnagyságát.
- Az anyád úristenit, te lány! - visított fel, holott éppen csak a zoknija bánta a dolgot.
- Ez csak víz - kuncogtam, mire anya dühös villámokat szóró barna szempárja rám meredt.
A feszült csendben, amiben én vigyorogtam, ő meg szemmel vert - de minimum elátkozta a napot, amikor megszült -, apa hangosan felnevetett.
- Két dudás egy csárdában, mi, asszony?
Anya morgott egyet, mire Aliz felemelte eddig a lábán pihentetett fejét, majd mellékesen vakkantott egy hangosat.
- Hallgass, Aliz! Még a végén megharap - figyelmeztettem, mire a puli nyüszítve a lába közé hajtotta a fejét.

Még ő is retteg.

Hála az égnek, most hosszabb ideig maradt a csend az udvaron, amit a porolóként használt régi teniszütőm tört csak meg időnként. Na, meg Alfi, a kakasunk, kukorékolása.

Apa elsündörgött mellettünk a kiskapu felé, ahol felbukkant András bácsi feje, majd nagy beszélgetésbe elegyedtek. Nagyon reméltem, hogy semmit sem vettek észre az ottlétemből.

Sem.

Ezekkel a gondolatokkal egyre gyorsabban súroltam a körömkefével az anyagot, amikor anyám ördögien vidám hangja megszólalt.
- Merre sétáltatok az este?
Nyeltem egy nagyot.
- Itt is, ott is - vontam vállat.
- Sokat beszélgettetek? - jött az újabb kérdés.

Azt nem mondanám.

- Aha.
- Remélem, újra ugyanolyan jól megismerkedtek majd, mint régen.

Na, az biztos... Rettentően jól megismerhettem minden porcikáját.

- Vica-versa - köhintettem, miközben próbáltam elrejteni a vörösségem.

Kellett ez neked!

- Kellemes volt?

Fergeteges.

- Az - morogtam mostmár, mert egyre jobban frusztráltak a kérdései. - Képzeld, még a cipőméretét is elmesélte.

Sőt, a farkáét is! - tettem hozzá gondolatban.

- Most miért gúnyolódsz anyádon? Én csak kíváncsi vagyok? Olyan sokáig odavoltatok, meg aztán szeretném, ha találnál egy magadhoz valót...
Egy pillanatig bűntudatom lett a bunkó stílusom miatt.
- Bocs, ha aggódtál.
Aztán el is párolgott.
- Meg hát, Andriska nem az a fajta fiú, mint akikkel eddig kezdtél.

Hát persze!

- Honnan tudod?
- Az a fiú egy angyal. Segít a szüleinek...
- Ja, mert én nem - emeltem meg a víztől és szappanhabtól csöpögő kefét, de nem állt le.
- Nem cipel mindenféle jöttmenteket az ágyába. Irénke szerint, alig volt barátnője a nyolc év alatt, mert olyan bátortalan.