Kezünket összekötő kendő

×30×

Az elkövetkező pár napom ugyanígy telt el. Reggel felkeltem, korán elbattyogtam a suliba, délután kicsit gyakoroltunk Daniel-lel, majd miután elment, szimplán csak léteztem.
Nagyon keveset kommunikáltam úgy egyáltalán bárkivel is. Egyszerűen nem volt mit mondanom.
Egy hideg deres pénteken is ugyanezzel a rutinnal kezdtem. Felkeltem, robotikusan összekészülődtem, majd bementem az iskolába. Már épp hajtottam volna a fejemet a padomra, hogy egy enyhe álom-nélküli felszínes alvásba merüljek, mikor két erőteljes kezet éreztem a vállaimon.
- Naa!! - kiáltottam fel az egyre erősödő szorításra. - Most miért?! - kérdeztem már-már felháborodva mikor megláttam, hogy Kathy és Pete volt az.
- Ennyi idő után végre hallottuk a hangodat! - mondta Kathy morgolódva, amíg mind a ketten leültek a helyükre, de ezalatt egy pillanatra se vették le rólam a szemüket.
- Most ezt miért kaptam? - kérdeztem már kissé higgadtabban és a koponyámat átszúró tekintetüktől kissé meg is szeppenve.
- Miért, vajon miért?? - kezdte Kathy egyre idegesebben. - Napok után egy mukkot se szóltál hozzánk! Azt hittük, hogy valami rosszat csináltunk! Persze, még most se tudjuk, hogy mi történt, de megelégeltük, hogy csak szomorúan meredsz ki magadból a semmibe. És most szépen elmondod, hogy mi van! - mondta, miközben szemei csakúgy lángoltak az elkeseredett haragtól.
Nem válaszoltam semmit. Csak bámultam a cipőmet, mert még csak a szemünkbe se mertem igazán nézni. Olyan gyerekes voltam. Nem is értem miért nem beszéltem velük. Hiszen ők a barátaim! El is mondtam volna nekik, hogy mi történt, de egyszerűen nem jöttek a szavak. Vagyis jöttek volna, csak hirtelen minden kimondandó szó lehetetlen lett kiartikulálni. Persze a kis gombócot is éreztem a torkomban, de itt nem sírhattam. Előttük, az osztály előtt nem. Vagy egyáltalán bárki előtt.
A hármunk közti csendet végül Pete törte meg:
- Figyelj, fogalmunk nincs, hogy mi történt, vagy mi jár a kobakodban, de majd, ha úgy gondolod, azért majd mondd el nekünk, oké?. Addig is elég hogyha szóba állsz velünk. - mondta. A hangjából bátorítás áradt, így megpróbáltam felemelni a fejem. A szemükbe még most se tudtam nézni, de úgy éreztem, hogy pusztán ez az egyszerű mozdulat a létező összes izmomat igénybe vette.
- Dehát, így lehet, hogy soha nem mondja el mivolt!! - kelt ki önmagából Kathy mégegyszer és ezért egy szemernyi se hibáztattam, mert azok az egyszerű szavak ebből a távlatából lehetetlennek tűntek egytől egyig.
- Megígérem, hogy majd elmondom nektek! - motyogta még mielőtt Pete-nek újra be kellett volna avatkoznia. - Csak még nem most! - tettem hozzá.
Kathy enyhén hitetlenül mért végig, de Pete próbált rajtam segíteni :
- Na, látod! Elfogja ám mondani, ne félj! - mosolygott Kathy-re, míg engem erősen hátbaveregetett. És bár Kathy továbbra se látszott igazán meggyőzve, mégse firtatta tovább a dolgot, inkább beletörődött helyzetbe, minthogy még több osztálytársunk figyelmét vonta volna ránk.
A további, egyszerű csevej kissé nehezen indult el, de még, ha döcögött is az elején, mégis belerázódtunk a dologba. Egyszerű semmiségekről beszélgettünk egész nem, mint például a házi feladatok, az aznapi ebéd, vagy éppen a tesi tanárunk igen érdekes, új bajuszáról amely igencsak Márió szerűvé tett őt a megszokott, piros sapkájában. De még, ha csak ilyen apróságokról is beszeltünk, mégis jó volt újra beszélni velük.
A nap végén a kapuban mosolyogva köszöntem el Pete-től, és Kathy, még ha nem is mosolygott, de a reggeli drámához képest lényegesen meglágyultak az arcvonásai, így tőle se kellett szürke felhők közt búcsúzkodnom. Miután mind a ketten eltűntek a legközelebbi sarkon, Dany is végre megérkezett, így elindultunk, hogy a mai gyakorlást és tanulást is letudjuk.
Mentünk is a buszmegállóhoz, de nagyon furcsán éreztem magam. Úgy éreztem mintha végig figyelt volna engem. Nem akartam firtatni és úgy gondoltam, hogy csupán képzelődök, ezért próbáltam elhessegetni ezt az érzést, de nem sikerült, így végül rákérdeztem:
- Te most engem bámulsz? - de egyből meg is bántam, hogy ez csakígy kicsúszott a számon és éreztem is, hogy az arcom elkezd égni.
'Hogy kérdezhettél ilyet? Biztos nem bámult. Miért tenné? Most biztos hülyének néz...' szörnyülködtem a fejemben önmagam idiótaságán, de már mit volt mit tenni, csak vártam a reakcióját, na, meg a választ.
Persze, először megdöbbent, hogy erre ilyen nemes egyszerűséggel rákérdeztem.
- Miért tettem volna...? - húzta be az arcát sálja rejteke mögé, míg zavarodottan kipillantott a busz ablakán.
Na, én ekkor már kezdtem is temetni magam, hisz igaza volt, miért tette volna, de pont mikor már kezdtem latolgatni, hogy vajon kiférek e a busz ablakán, hogy kivessem magamat rajta, ebből a kellemetlen helyzetből, Daniel újra beszélni kezdett:
- Amúgy igen... - mondta mire a pofám kétszer gyorsabban kezdett el égni és így valószínűleg legfeljebb egy téli sapkába és sálba tekert, érett almára hasonlíthattam. - De csak mert jobb kedvűbbnek tűnsz! - folytatta.
Ekkor már nem is tudtam, hogy inkább zavarban voltam vagy inkább zavarodott.
- Az előző napokban annyira magadba fordultál és olyan volt, mintha eső felhők követtek volna téged mindenhova. De ma, még ha nem is úgy ragyogsz mint a nap, attól látszólag sokkal jobb bőrben vagy. - mondta, majd rám mosolygott.
- Ohh... - mondtam. - Hát, jobban is érzem magam! - mondtam, visszamosolyogva rá.
Ezek után leszálltunk a buszról és jókedvűen beszélgetve mentünk el a házunkig.
A főzés is ugyanilyen vidáman telt, ha nem vidámabban és miután Daniel elment, azután se voltam annyira szellem szerű, mint az elmúlt napokban. Igaz, egyedül voltam otthon, de mégis, nem a teljesen üres tengődés járta be a házat. Inkább egy kellemes nyugodt csönd.
Apáék persze menetrend szerint későn érték haza, de mégis jó volt velük vacsorázni. Többet is meséltem a napomról nekik és az ágyamba is végre nyugalomban bújtam be.
Bár anyám szavai továbbra is ott csengtek a fülemben és az se teljesen hagyott nyugodni, hogy ebből a "rosszullétből" a szüleimnek semmi nem tűnt fel, pedig az orruk előtt zajlott le. Mégis, mégis jobban éreztem magam és azután a pár nap után végre rendesen ki tudtam aludni magam.

Hello mindenki!
Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett várnotok az új részre. Kisebb bajaim voltak és vannak, de most megpróbálok kicsit produktívabb lenni.
Erre a részre egyrészt egy@amiklen olvasólista hozzáadása ösztönzött aminek a címe "majd talán lesz folytatása" (vagy valami ilyesmi) volt, ami igencsak találó. 😅😅
Másrészt különböző olvasók kedves, ösztönző kommentjei amiket nagyon köszönök és hálás vagyok!
Remélem továbbra is fogjátok olvasni a firkálmányom, én meg majd próbálom hozni az újabb részeket.
Addig is puszi mindenkinek! 😘