Kezünket összekötő kendő

×1×

Új iskola, új élet, nem igaz?
Most váltottam gimit, mert muszáj volt a szüleim munkája miatt költöztünk.
Őszintén szólva, nem nagyon sírom vissza a régi gimimet, mert végülis semmi és senki nem kötött engem oda.
Sosem voltam az a szuper szociális ember, ezért nem fogom nektek azt mondani, amit kábé minden csilámporral teli és szivárvány színűre festett könyvben van:
'Irtóra várom az új sulit, mert biztos csomó új embert ismerek meg és egy rakat új barátom lesz!!!!'

Teljesen semlegesen készülődtem az új sulimban töltött első napomra: reggeliztem, felöltöztem stb.
A ruháim a régi, megszokottak voltak.
Egy random póló, a kedvenc pulcsim, egy farmer és egy kendő a karomra. Igazából sose tudtam, hogy honnan jött az, hogy a csuklómon hordjak egy kendőt, de ez már kellemes megszokássá vált nálam.
Végül megfésültem a kókusz hajamt. . . is.
Régen, nagyon régen valaki kókusz-szerűnek nevezte a hajamat és azóta én is úgy hívom. Régen volt...
De mind ez a múlté! Ma új életet kezdek! (De azért a kendő marad.)

Ránéztem az órámra és majdnem kiugrott a szemem, mikor megláttam, hogy már most az első napon késésben vagyok.
Gyorsan az orromra bigyesztettem a szemüvegem, majd gyorsan, a szüleim köszönése után felpattantam a rolleromra és elszáguldottam a gimibe.

Érdekes módon még csöngetés előtt odaértem, ami nálam kicsit sem szokványos...

Bementem abba a terembe, ahol az új ofő e-mail-je szerint lesz az első óránk.
Gyorsan levágtam magamat egy ablak melletti padba, ezzel is jelezve, hogy amíg a tanár nem ültet, addig én ott fogok ülni és kész pont.
Igazából sosem voltam az a tipikus gyerek, aki megakarta mutatni azt, hogy ő áll a ranglétrán tetején, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak mindenki tudtára akartam adni, hogy az, az én helyem. Ez amolyan tipikus Charles-os (, saját) hülyeségem.)

Lassan beszállingóztak az emberek, de őszintén szólva nem szenteltem nekik nagyobb figyelmet. Inkább a fülembe raktam a fülhallgatómat, elindítottam a kedvenc Metallica albumomat, majd elterültem a padon és bámultam ki az ablakon, ami nagy valószínűséggel a gimi udvarára nézett.

Egyszercsak valaki hátulról megkocogtatta vállamat. Megfordultam és egy taréjba zselézett hajú lánnyal találtam szembe magamat.
-Figyu, haver! Nem akarok beleszólni, vagy ilyesmi, de ma van az évnyitó, ezért ünneplőbe, azaz neked fehér ingben kellett volna jönnöd.
Én ekkor sápadt arccal a pólómra és a pulcsimra néztem.
-Ohhh... - feleltem, de legszívesebben valami cifrábbat mondtam volna.
-Szerintem ne parázz. Csak nem fejeznek le ezért.
-Ja... - fordultam el tőle, majd gyorsan az órámra néztem.
Esélyem sincs, hogy hazaérjek és átöltözzek. És én meg azt hittem, hogy ezt az évet jól kezdhetem...

Pár perc múlva belépett egy tanár az ajtón és leült a tanári asztalhoz.
A mappáját és az egyszem kék tollát az asztal élével tökéletesen párhuzamosan rakta le és már akkor láttam, hogy ez az ünneplő mizéria nem lesz egyszerű menet.

-Mindenki csöndesedjen el és üljön le! - szólt ránk minden kedvesség nélkül a tanárnő.
Természetesen mindenki vette a lapot, így egy tizedmásodperc alatt halálos csönd lett.

-Jó reggelt mindenkinek! Én leszek az osztályfőnökötök, Ms. Johnson. Most névsor olvasás lesz és amint valaki meghallja a nevét azonnal felteszi a kezét és hangosan és érthetően mondja: 'Jelen, Tanárnő.' Érthető?

Síri csend követi ezt a kérdést és mindenki csak arra törekszik, hogy semmi kifogásolhatót ne találhasson benne Ms. Johnson: mindenki egyenes háttal ül, a tanárnőre néz és még páran még a mosolygással is megpróbálkoztak. Természetesen nem túl nagy sikerekkel.

-ÉRTHETŐ? - kérdezte újra, kicsit már durvábban a tanárnő.
-Igen! - válaszolta az egész osztály a világ összes félelmével hangjukban.
-Kitűnő - húzta a száját egy hideg mosloyra, majd nekikezdett a végtelennek tűnő névsor felolvasásának.
Nagyon sokáig nem is figyeltem, mert azon paráztam, hogy mit fog szólni az ünneplő ruhámhoz, azaz annak hiányához a tanárnő.
Ebből is csak az tudott kibillenteni, hogy valaki a nevemet kiáltotta.
-Charles BATSON!!
-Jaj, úr isten, mi van?? - de amint ezt kimondtam, már tudtam, hogy a tanár volt és már most tudtam, hogy ez a nő ennél jobban már nem fog megkedvelni, se ebben az életben, se másikban.
-Hogy érti, hogy mi van?? Névsor olvasás van!
-Igen, tudom tanárnő elnézést... - motyogtam.
-Rendben, de esetleg megkérdezhetem, hogy magán miért nincs ünneplő ruha?! - kérdezte, fogát csikorgatva, egyre vörösödő arccal.
-Hát, tudja tanárnő, az úgy volt..
-Á-á-á-áá, kifogásról ne is hallják!

Erre már nem is tudtam, hogy, mit mondjak, ezért csak lehajtottam a fejemet és bólintottam.

Ezután mentünk tovább a névsorral és magamban szidtam az retardált fejemet, amiért ilyen idióta voltam és, hogy most biztos mindenki egy nyomi,  szerencsétlennek tart.

A névsor még mindig tartott, amikor egyszercsak felkaptam a fejemet és megborzongtam. Mintha valami ismerőset hallottam volna, de a tanárnő csak ment tovább, majd ezután egész hamar vége lett a névsornak.

Fogalmam se volt, hogy mi volt, de tudtam, hogy valami régi ismerős és valami nem feltétlen jó "köszönt vissza".
Először az volt az ötletem, hogy szét kéne néznem a teremben valami jel után kutatva(, ha értitek mire gondolok), de aztán rájöttem, hogy ezt nem kéne, mert a végén még agyikárosultnak is gondolnak az új osztálytársaim és azt úgy annyira nem kéne már az első napon.
Végül a teljes év eleji műsoron azon gondolkoztam, hogy mi lehetett az. Ott a tömegben többször is körbe néztem, de ezzel semmire se mentem, mert mindenki fölém magasodott a nagy tömegben.De mégcsak elképzelésem se volt, hogy mi lehetett ennyire ismerős.

Csak sokkal később derült ki, hogy ki volt az, de akkor már azt kívántam, bár ne tudtam volna meg a választ.