Kezünket összekötő kendő

×14×

Egy ideig némán ültem, de végül rákérdeztem az egyik kérdésemre, a sok száz, akár ezer közül:
- Ki az?
- Nem az osztályból van. - mondta Kathy.
- De én azt kérdeztem, hogy ki az, nem azt, hogy honnan ismeri Daniel-t! - mondtam kicsit idegesen.
- Sherly Capton. A párhuzamos 'D' osztályból van. Tizedik óta vannak együtt. - mondta Kathy tényszerűen, de közben kissé sajnálkozva nézett rám.
- Aha... - mondtam és egy időre csöndben maradtam.
Nem tudtam mit mondani erre és, ahogy a szívem újra megtelt kétségbeeséssel és szomorúsággal, úgy telt meg az agyam vételen mennyiségű kérdésekkel.
Hazudott volna? Miért tette volna? Akkor a nyolcadikban történtekről is hazudott? Miért?
Végül az egyik kérdésemet fel is tettem Kathy-nek:
- Szerinted hazudott?? - már-már könnyekkel küszködve.
- Nem tudom. - hajtotta le fejét.
- És a nyolcadikos ügy? Arról is hazudott volna? - kérdeztem már pityeregve.
- Nem tudom... - ült át mellém Kathy és ölelt meg.
Átkaroltam őt és elkezdtem sírni. Csak sírtam és sírtam. Csak ezt tudtam tenni nagy tehetetlenségemben.
Nem értettem, hogy miért teszi ezt velem a világ. Miért?
Kathy már csak csitítgatott, próbált megnyugtatni, de mind hiába.
Én csak sírtam és próbáltam eltűnni erről a világról, sajnos nem túl sok sikerrel.

• • •

Másnap táskás és vörös szemekkel mentem be az iskolába.
Szerencsémre Kathy már ott várt rám és szomorú mosollyal köszöntött:
- Hogy aludtál? - kérdezte.
- Jól... - mondtam, de ő is és én is pontosan tudtuk, hogy hazudok, ő mégis így válaszolt:
- Akkor jó... - veregette még a vállamat bíztatóan.
Ezután beszélgettünk egy kicsit pár felesleges témáról, csak hogy eltereljük egymás figyelmét, amikor odajött hozzánk.
- Hé, haver! - veregette még valaki a hátamat.
Abban a hitben fordultam hátra, hogy az egyik gang tag lesz, de kellemesen csalódtam. Pete volt az.
- Akaratlanul is észrevettem, hogy teljesen ki vagy. Minden okés? - kérdezte nagy csodálkozásomra.
- Öm, aha, persze. - feleltem, mire egy lendülettel odarántott egy széket hozzánk és ráült.
- Ide ülhetek? - kérdezte. - Egyrészt, mert elég tisztán látszik az arcodon, hogy valami nagy sz*r van, másrészt, jófejnek néztek ki. - mondta Kathy és az én elképedésemre.
- Öm, igen. Ide ülhetsz, ha akarsz. - mondta Kathy, mert az én számon egy szó se jött ki.
Azért is, mert csodálkoztam, hogy vannak még ilyen rendes emberek, másrészt, hogy őszinte legyek, egynél több barátom még soha, sehol se volt. Mármint, azt úgy értem, hogy Pete még, így kifejezetten még nem a barátom, de hát na... Mégis nagyon jó érzés volt.
Végül egy kis csönd után Pete szólalt meg újra:
- Figyu! Nem kell azonnal mindent kiteregetned nekem, ha nem akarod. Beszélhetünk bármiről. - mondta Pete kifejezetten rám nézve.
- Ohh, akkor jó. - könnyebültem meg egy kicsit.
Végül a házikról, és a mai órákról beszéltünk, de a végére annyira felszabadult a hangulat, hogy észre se vettük, hogy már be is csöngettek és az irodalom tanár már a táblánál állt.
- Na, osztály! Suss, mindenki, csönd! - mondta úgy mintha csak egy ember bőrbe bújt lajhár lett volna. - Ma, az előző órán tanult költő nevében írunk egy szerelmes verset a szerelmének, akinek mi is volt a neve? - tette fel a kérdést.
- Clara Lester. - hangzott a válasz a stréber sarokból.
- Pontosan. Na, akkor essetek neki a versíráshoz, 'Szerelmemnek' címmel. - adta ki az utasítást, mire mindenki előkaparta irodalom füzetét, hogy legalább úgy tegyen, mintha írna.
Én esküszöm, hogy próbáltam értelmes rímeket összehozni, de nem ment. Végül persze lejárt az időnk és a tanár mindenkit egyesével kihívott a táblához, hogy felolvassa a firkálmányát. Egyik rosszabb volt a másiknál, de ezt persze a sajátomra is értem...
Szerencsére ezek után csak munkafüzeti feladatokat adott fel az óra végéig, így aludhattam egy szűk húsz percet, ami igencsak jól jött.

Az óra után megint hármasban beszélgettünk, majd az ötödik óra után ebédelni is együtt mentünk. Jó fej volt Pete, még annak ellenére is, hogy az elején számomra kissé durva stílusa nem volt feltétlen szimpatikus.
A hatodik óránk osztályfőnöki volt, ugye Mrs. Johnson-nal, ki mással.
Épphogy, de végül mindannyian még időben beértünk.
Levágtuk magunkat a helyünkre és azután, szinte azonnal el is kezdődött az óra.
- Na, tehát! - kezdte Mrs. Johnson. - Van egypár betegünk. Ugye valakik küldik nekik a házit? - kérdezte szigorúan.
- Igen. - válaszolták páran, elszórtan a teremben.
- Ó, úgy látom Mr. Batson visszatért hozzánk. - fordult hozzám a tanárnő. - Remélem Mr. Ray-jel sikerült jól együtt dolgozniuk? - kérdezte nagy furcsállásomra.
Ki az a Mr. Ray?
De, ekkor a tanárnő ránézett valaki másra. Követtem a tekintetét és azt vettem észre, hogy Daniel-re néz.
De hát régen még Daniel Hunt volt. Most, hogyhogy Daniel Ray a neve?
Ebből a gondolat menetből az rázott fel, hogy Daniel rám nézett. Az arca teljesen kifejezéstelen volt. Annyira rideg és hideg volt a tekintete, hogy szinte egyből el is kaptam inkább a fejemet.
- Jól... - motyogtam a fogaim között lehajtott fejjel, a tanárnőnek válaszként.
Ezután minden ment tovább, mintha semmi se történt volna. Akárcsak Daniel vallomása után. Mintha semmi se történt volna...

Az óra után odajött Kathy-hez és hozzám Pete és azt mondta:
- Nincs kedvetek el menni a parkba beszélgetni? - kérdezte.
Kicsit furcsáltam, mert nem értettem, hogy mi lehet az, amiről ennyire beszélni akartam velünk, de azért igent mondtunk. Persze végül kiderült, mi volt ennyire fontos.

- Szóval. Mi is volt az a furcsa viselkedés ofőin? - kérdezte Pete célratörően. - És ne is merd tagadni, mert eléggé feltűnően kaptad el a fejed, miután Daniel rádnézett és még egy kicsit el is sápadtál. - mondta.
Nagy csönd. Kathy rám nézett, de én nem mondtam semmit.
- Mármint, még mindig nem akarok tolakodni, de na! Azért eléggé érdekel...!
Sokáig gondolkoztam, de végül beadtam a derekam. Mind a hárman leültünk egy padra a park egy csöndes sarkában és elkezdtem mondani. Persze egy idő után már nem bírtam és Kathy vette át a szót.
Ahogy néztem Pete arcát, miközben hallgatta a "sztorit" , többféle hangulatot is fel véltem ismerni az arcán. Hol szomorú, hol zavart, hol egyszerűen feldúlt volt.
Végül vége lett a történetnek és csak úgy ültünk ott, a padon, a hidegtől már liluló-kékülő ujjakkal és csak a szuszogásunkat és a távolban elhaladó autók és kutyák zaját lehetett hallani.
- Ez kemény, haver! - szólalt meg végül Pete. - Figyelj! Nem tudom, hogy mi lesz ebből még, de valami biztos, hogy lesz és én, ahogy tudok, majd úgy fogok segíteni! Majd, így hárman mindennel megbírkózunk. - mondta mosolyogva.
Nem mondtam semmit, de a szám sarkában volt egy picinyke mosoly, de a szemeim még könnyesek voltak és csak reménykedtem, hogy úgy lesz, ahogy Pete mondta: Mindent megoldunk közösen.