Kezünket összekötő kendő

×24×

Teltek múltak a napok, de olyan gyorsan, hogy már csak egy nap maradt a második forduló előtt és már utazni is kellett a helyszínre.
Úgyanúgy a szüleim fuvaroztak engem, azzal az eltéréssel, hogy Daniel is velünk tartott, ugye...
Pánikoltam, végülis a szüleim Daniel sztoriját addig tudják, hogy álltalánosban barátok voltunk. Persze még most sem bántam meg, hogy Daniel-t választottam társnak, de azért izgultam, hogy mi lesz.

A leges legeleje viszonylag jól ment:
- Öm, Apa...
- Igen? - nézett fel az újságjából.
- Tudod, kellett egy partner a versenyre és, hogy esetleg eltudnánk őt is vinni kocsival? - kérdeztem, így visszatekintve, túl párázva a helyzetet.
- Persze. - bólintott, és máris vissza is fordult az előbb félbeszakított cikkhez.

A tervem második része már ennél bonyolultabb volt és emiatt sajnos nem is úgy sikerült, ahogy terveztem:
Hajnalban már pakoltuk a kocsiba a táskákat és vártuk, hogy Daniel is végre megérkezzen.
Daniel pont akkor fordult be a sarkon, amikor a szüleim még bementek a házba, még pár dologért, amit még nem hoztak ki, így volt egy kis időm, hogy megtegyem a szükséges óvintézkedéseket.
- Hali! - integetett Dan, már messzebbről.
- Aha, szia... - rohantam oda hozzá, és húztam a szemébe a sapkáját.
- Mit csinálsz? - kérdezte kissé ijedten.
- Semmit, semmit... - mondtam miután az orráig felhúztam a sálját, hogy takarja az arcát. - Ülj be a kocsiba! - mondtam, majd elkezdtem betuszkolni őt a járműben.
- Mit csinálsz?! - kérdezte újra, de már sokkal zavarodottabban.
- Csak maradj bent a kocsiban és ne beszélj majd sokat! - csaptam rá végül az ajtót, miután sikerült leszijjaznom az övvel.
- Ó! Már meg is jött a barátocskád? - kérdezte anya a hátam mögül nagy izgalommal.
- Aha, igen, de ne nyisd ki az ajtót! - álltam a kocsi ajtaja és anyám közé. - Szegény nagyon fázik és ugye nem akarjuk, hogy megfázzon pont a verseny előtt?
- Hát, rendben szívecském... - mondta végül kicsit értetlenül, de beletörődően.
Ezután már jött is az apám és mivel már mindent sikerült bepakolni a kocsiba, ők is beszálltak, hogy végre elindulhassunk.
Egy ideig (kínos) csöndben utaztunk, de végül pár sarok után megszólalt az apám:
- Fiacskám! Még be se mutatkoztál? - nézett Daniel-re a visszapillantó tükörből.
- Elnézést. - húzta le a szájáról a sálat, de én egyből belevágtam a szavában.
- Szegény nagyon be van rekedve így is. Fájni fog a torka. - mondtam, de Daniel csak beszélt tovább.
- Esetleg még emlékezhet rám, még régebbről, Mr. Batson. Együtt jártam Charles-szal általános iskolába. Daniel, ha ez esetleg segít. - mondta mosolyogva.
Én ekkorra már teljesen lefagytam és még a vér is kiszökött az arcomból, de már semmit sem tehettem, csak figyeltem, hogy mekkora lesz a lavina, amit Dan elindított.
- Óóóóóh, hát a kispajtása! - kiáltott fel anyám.
- Hát... Igen. - felelte végül Daniel.
- Örülök, hogy újra látlak, fiam! - örült meg még az apám is.
Végül a szüleim és Daniel jóízűen elbeszélkedtek és miután végre sikerült felfognom, hogy semmi sem ment igazán félre és miután sikerült végre lenyugodnom, végül el is aludtam.

Jobbra döntött fejjel és fájó háttal ébredtem. Félig kinyitottam a szememet és Daniel-t láttam meg.
- Kelj fel Charlei, drágám! - hallottam egy hangot.
Nem Dan hangja volt, az nem lehetett, de mást nem láttam a közelben.
'Várjunkcsak!!' jutottak el az agyamig a szavak. 'DRÁGÁM?!?!'
El is kaptam a fejemet, majd megráztam azt. Ezután körben néztem és rá kellett jönnöm, hogy anya beszélt csak hozzám, senki más.
- Mi az? - kérdezte Daniel nevetve. - Rosszat álmodtál?
- Aha... Valami olyasmi... - motyogtam.

Végül beráncigáltuk magunkat a hotelbe és miután a bejelentkezés megvolt mentünk volna tovább, de az anyám megállt és hozzánk fordult.
- Szóval, fiúkák! Egy darab két ágyas és kettő egy-egy ágyas szobák, mert azt hittem, hogy Charlei azt a Kathy lányt hívja, de mivel végül nem őt hívta, ha akartok egy szobában lenni, akkor csinálhatjuk úgy is, ha szeretnétek. - mondtam anyám (, a Kathy-s résznél kicsit csalódottan.) - Charlei? Te, hogy szeretnéd?
- Hát... Lehetünk egy szobában. - mondtam végül, a cipőmet elemezve.
- Mhmm! - bólintott anyám. - Daniel? Neked úgy jó lenne? - fordult oda hozzá.
- Igen. - bólogatott.
- Na, akkor itt a kulcsotok. - nyújtotta a azt. - Jó éjszakát! - integetett nekünk, majd elindultak az apámmal, hogy megkereshessék a szobáikat.

Végül mi is, kisebb keresgélés után megtaláltuk a szobánkat.
Kicsit poros volt és az elszórt penész foltok a plafonon nem nyújtottak valami hívogató látványt, de mind ettől eltekintve viszonylag okés volt a hely.
Behurcibáltuk a sporttásáinkat és amíg Daniel csöndben pakolászott, addig én ledőltem az egyik ágyra.
Így voltunk egy ideig, egészen addig, amíg nem éreztem valami fura púpot a takaró alatt.
Egész pontosan nem is tudom mit gondoltam, amikor felemeltem a paplant, hogy megnézzem mi az, de bárhogy is volt, nagyon nem tetszett a látvány, ami a szemem elé tárult.
- Áhhhhhhhh!! - ugrottam el egyből. - Ez egy PATKÁNY!!
- Ne sikíts! Még a végén elijeszted szegényemet! - jött oda egyből.
'Mi az, hogy elijesztem?!' puffogtam magamban. 'Én már nem is számítok? És, ha megharap?? Még a végén pestises leszek!!'
Amíg így magamban durcáztam, Dan odament az illetékes rágcsálóhoz és felvette a kezébe.
- Gyere, nézd! Ő jobban fel tőled, mit te tőle. - mondta, és felém nyújtotta a kis állatot.
Odasandítottam és valóban, szegény pára teljes testében remegett.
- Dehát miért mászik be mások ágyába? - duzzogtam még egy kicsit tovább.
- Haaaaj... - sóhajtott Daniel. - Biztos bocsánatot kérne, ha tudna beszélni. - békített tovább.
- Bocsánat, ő nagysága! - kezdett orrhangon beszélni, és bábozni a már inkább zavarodott patkánnyal. - Nem tudtam, hogy pont oda kívánja letenni felséges hátsóját, ahol én szunyókáltam. Fogadja bocsánatomat, de kérem, kegyelmezzemn! Otthon vár a nejem és két szép gyermekem! - folytatta a színészkedést Dan.
Persze ekkor már nem bírtam tovább, és elnevezttem magamat.
- Megbocsátok! - mondtam a nevetéstől fulladozva.
Sajnos, ezután meghoztam az egyik legrosszabb döntésemet: úgy döntöttem, megsimogatom a kisállatot, de ő MEGHARAPOTT!!
- Ááúúh! - kiáltottam a fájdalomtól.
Daniel erre azonnal ledobta a kis szőr-golyót az ő ágyára (, amiért, így utólag sajnálom is szegényt, de akkor és ott mégse tudtam igazán megszánni.)
- Jujj! Nagyot harapott? - kérdezte Dan.
Mondtam volna, hogy igen, de egyrészt a fájdalomtól csak könnyezni tudtam, másrészt az járt a fejemben, hogy még nem írtam meg a végrendeletemet és, hogy vajon kiket kéne meghívni a temetésemre.
Szerencsémre Daniel még észnél volt és hozta fertőtlenítőt és a raktapaszt.

Miután közösen kezeltük a harci sebeket és végre abba tudtam hagyni a sírást, egymás után elmentünk fürdeni, majd elraktuk magunkat holnapra, amely nagyon izgalmasnak ígérkezett.

Helló mindenki!
Sajnálom, hogy gyakorlatilag csak egy hónap után jelentkezek, de nagyon sok minden összejött, ami miatt nem tudtam írni.
Most úgy tűnik, hogy az elkövetkező hetekben több részt fogok tudni prezentálni, de egyenlőre élvezzétek ezt az új részt. 😅😛