Kezünket összekötő kendő

×34×

Bár tisztában voltam azzal, hogy a várakozás még a könnyebbik részébe tartozott, mégis egyszerre voltam türelmetlen és kívántam, bárcsak megállt volna az idő örökre.

A gondolataimba való merülésből a bejárati csengő hangja rázott fel és mintha csak árammal csaptak volna meg, pattantam fel a helyemről és szaladtam ki a hidegbe. Természetesen Daniel állt az ajtóban (, ki más) és nagy mosolyogva csókot nyomott a számra köszönés képp. Én viszont ijedtem szinte egyből elkaptam az arcomat és becsaptam a bejárati ajtót, nehogy a szüleim lássanak, vagy halljanak minket.

Daniel kissé szomorúan és zavarodottan meredt rám, mikor visszafordultam hozzá:

- Na, de, miért...? - kérdezte teljesen értetlenül.

- Vigyázni kell a szüleimmel! - válaszoltam egyből, kissé komoran.

- Értettem! - komolyodott meg az ő arca is. - De azért inkább menjünk be, még mielőtt megfázol! - nyomott még egy utolsó puszit a fejemre és végül így is tettünk.

- Áh! Már meg is érkezett Daniel? - kérdezte anyám, mikor közösen beléptünk az ajtón.

- Igen, jó reggelt! - válaszolta egyből Dan, mintha az előbb mi sem történt volna. ('Olyan nagy szerencsém van vele!')

- Na, akkor jól van! - mosolygott vissza anyám. - Már csak pár dolgot kell elraknunk és már indulhatunk is!

Mikor végre beszállhattunk a kocsiba és elindultunk, már viszonylag megnyugodtam. Daniel teljesen segítőkész volt mindenben és így a szüleimmel nem kellett semmilyen összetűzésbe kerülnünk. Már-már bizakodni kezdtem, hogy akár minden rendben is lehet.

Már egy ideje utaztunk, mikor a kezem mellett éreztem valamit. Odanéztem és észrevettem, hogy Daniel nyúlt a kezemért egy, a kettőnk közé tett táska mögött. Felnéztem az arcára és rám nézett:

- Csak ha szeretnéd. - formázta a szavakat a szájával, azzal félmosolyával, amit annyira szeretek.

Válaszképpen bólintottam és végül megfogtam a kezét. Így ültünk ott. Egymás kezét fogva, mindketten kibámulva a mellettünk lévő ablakon, egy keserédes hangulatban. Nem is igazán tudom mit is éreztem akkor. Örömöt, mert szerelmem kezét foghattam, fájdalmat, mert tudtam, hogy ezt titokban kell tartanom szüleim elől és talán egy kis szomorúságot is. Furcsa, nem is kicsit.

• • •

Mikor odaértünk a szállásunkhoz, már rég besötétedett, mindössze a csillagok és pár, magányosan álló utcai lámpa biztosított nekünk minimális fényt. Magunkra aggatva a hátizsákjainkat és táskáinkat, bementünk a hotel recepciójára, ahol egy idős portás bácsi és pár takarítónő köszöntött minket. Miután végre sikerült bejelentkeznünk és kezünkbe kaptuk a két szoba kulcsát, szüleimtől elköszöntünk, hogy meg is kereshessük azokat és végre álomra hajthassuk a fejünket.

A szoba kedves melegséget árasztott magából. Két ágy, nagy, felrázott párnákkal és hatalmas téli paplanokkal, pár szék és egy kisebb asztalon kívül még fürdőszoba volt.

Csöndben lepakoltunk és én egyből el is mentem fürdeni. Vettem egy forró zuhanyt, megmostam a fogamat és már bújtam is az ágyamba, mert a szemeim majd leragadtak. Mikor utánam, még mielőtt Daniel elment volna szintén fürdeni, leoltotta a villanyt így pillanatok alatt el is aludtam.

Amikor felébredtem, még teljesen vaksötét volt. Nem is csoda, hiszen még csak negyed órája lehetett, hogy elaludtam. 'De akkor mégis miért ébredtem fel?' tettem fel magamnak értetlenkedve a kérdést, szemeimet kicsit megdörzsölve, hogy végre körbenézhessek kicsit, a kérdésem válasza után kutatva. Nem is kellett sokáig nézelődnöm, mert hamar észrevettem Daniel-t az, ágyam fölé hajolva:

- Ugye nem ijesztettelek meg? - kérdezte suttogva, mire én kissé fáradtan fejemet ráztam válasz gyanánt. - Akkor jó! Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy ide bújhatok-e melléd? - suttogott tovább kedvesen.

- Persze...! - válaszoltam suttogva, miközben arrébb húzódtam, hogy oda férhessen ő is.

Mikor már ő is a paplan alatt volt, a szívem már egyenesen zakatolt, nagyokat vert megállás nélkül és az arcom is biztosan vörösödött erős zavaromban. Ez az állapot csak rosszabbodott, miután Daniel még magához is ölelt szorosan, nagy, erős karjaival. Először teljesen megmerevedtem, fogalmam se volt mit tegyek, de ekkor ő, egyik kezével gyengéden a mellkasához nyomta a fejemet és így hallhattam... Hallhattam, ahogyan az ő szíve is megállás nélkül vert nagyokat és rá kellett jönnöm: ő se olyan magabiztos, mint ahogyan látszik. Ahogy hallgattam a szívét és megnyugtató, mély levegő vételeit, karjaimat köré fontam én is és így is aludtunk el.

• • •

Reggel nyugodtan és tökéletesen frissen ébredtem és bár még közelről sem voltunk késésben, azért mégis elkezdtem készülődni. Fogat mostam, fésülködtem, felöltöztem és, miután Daniel-t is felébresztettem, ő is ugyanígy tett. Nagyon hamar készen is lettünk és ahogy ott a szobában, az ágyon ülve várakoztunk, beszélgettünk:

- Izgulsz? - kérdezte, megsimogatva a kezemet.

- Nem is kicsit! - nevettem fel keserű kínomban.

- Elhiszem! Én is izgulok... - mondta, kissé erősebben szorítva kezemet. - De amíg tőlünk telhető mindent megteszünk, legjobb tudásunk szerint, addig nem lehet nagy baj, nem igaz?

- De, van benne valami...!

Ezek után tovább beszélgettünk a versenyről, a zsűritagokról és közösen lattolgattuk, hogy ma mégis milyen feladatot kaphatunk, így az utolsó menetben. Ezt végül egy SMS szakította meg, amiben is anyám szólt, hogy az aulában várnak ránk, indulásra készen. Természetesen mi is egyből összeszedelőzködtünk, de még mielőtt kiléphettünk volna az ajtón, Daniel szorosan magához ölelt:

- Minden rendben lesz!

Én válaszként belebólogattam mellkasába és szorosabban magamhoz szorítottam, hogy jobban érezhessem a belőle áradó, számomra megnyugtató illatot. Ezután még nyomott egy utolsó puszit a fejem tetejére és végül kiléptünk az ajtón.

Az autóút rövid volt, de valahol azt kívántam, bárcsak egy kicsit hosszabb lett volna. Bárcsak pár perccel többet maradhattam volna a kocsiban és bárcsak, bárcsak kicsit később kellett volna belépnem az épületbe, ahol az aznapi megpróbáltatás várt. Viszont már nem tehettem semmit. Már odaértünk, már ott voltunk, így nem volt más lehetőségem, mint, hogy elindultam befele. Így, hát elindultunk Daniel-lel a hosszú, csempézett folyosón, mígnem oda nem értünk a várakozó terembe. Aaron és csupa szín húga már átvárakoztak és egy, az izgulástól kissé merev köszönés után végre leültünk.

A csönd hatalmas volt és dobhártya repesztő. Pontosan lehetett hallani mindannyiunk levegővételét és hatalmas nyeléseit. Lassan kezdtem rosszul lenni, a szoba pörögni kezdett és a gyomrom meg görcsölni. Mikor már majdnem elvesztettem az irányítást, Daniel gyorsan megszorította a kezemet. Nem mondott semmit, egy árva szót se, de ahogy fogta a kezemet és rám nézett, az minden szónál többet ért. Bár továbbra is izgultam, mégis úgy éreztem, amíg Dan mellettem áll, addig semmi baj nem történhet, hogy vele valahogy minden rendben lesz. Ennél több nekem nem is kellett.