(B)Oreós éjszakák [Boreo ff.]

tizedik fejezet

  – Potter? – motyogta Boris félálomban.
  – Igen?
  – Szerinted tényleg olyan jó ötlet ez a lista, vagy szerződés vagy a faszom tudja mi? – kérdezte. Ezen Theo is egy picit elgondolkodott, majd legjobb belátása szerint válaszolt.
  – Még szép. – válaszolta, bár már ő maga se volt benne olyan biztos. Hirtelen csak megérezte a fiú karját a derekánál. – Boris?
  – Hmm?
  – Mit csinálsz?
  – Semmit. Csak ideraktam a kezem, zavar?
  – Nem, nem csak kérdeztem. Aludj inkább.
  – Te is. – mondta és már el is aludt. Boris mindig halál nyugodtan tudott aludni, ha nem volt semmi amin feszengjen. Akkor még nem tudta, hogy miért kéne izgulnia. Igazából még Theo se volt benne biztos. Senki sem tudta akkor még, hogy lehet az a szerződés még sem a világ legjobb ötlete.
Mindenesetre a két fiú, miután Hobie elment, elkezdtek gondolkodni azon, hogy mit írjanak le. Boris tizenöt perc után elunta az egészet és inkább rágyújtott egy cigarettára a nappali közepén, közben pedig a másik fiú arcát vizsgálta. A szemüveges közben serényen írt, nem is figyelve barátjára. Mindent kizárt maga körül, egészen addig amíg újra át nem olvasta a dolgokat amiket leírt. Az egyik pontba azt jegyezte le, hogy "őszinték leszünk egymással." De ő nem volt őszinte Borisszal. Eltitkolta a festményt, a történteket és hasonlókat. Az érzéseit, az életét. Csak akkor jött rá, hogy amíg a göndör simán tud beszélni magáról, ő nem. Ez egyféle önvédelem volt, hogy ne tudják megbántani az emberek. Ez viszont más volt. Itt egy olyan emberről volt szó, akit szeretett úgy ahogy mást még nem. Talán, de csak talán Pippáért volt oda nagyon, de Boriszért jobban megtett volna bármit.
Gondolkodott, hogy kisatírozza a pontot vagy ne, de végül nem tette.
  – Kész vagy?
  – He? – kapta fel a fejét a göndör.
  – A listával? – kérdezte, de a fiú még mindig nem válaszolt. – Kész vagy a listával Boris? Igen vagy nem? – kérdezte erélyesebben.
  – Ja, hogy azzal! Persze. – nyújtotta át a fiúnak, aki gyorsan végigolvasta a rövidke pontokat. – Mi van? – kérdezte, mikor látta, hogy Theo arcára egy enyhe düh ül ki.
  – Ennyi?
  – Nem jutott eszembe több. De azért elég fontos dolgokat kapartam le. – könyökölt az asztalra.
  – Jah, kurvára. – motyogta.
  – Ugyan Potter, te vagy az okosabb, többet tudsz, mint én!
  – Te jártasabb vagy a párkapcsolatokban! Ott volt Kotku! – kezdett el kiabálni.
  – Hé, Kotkut ne keverd bele, így is fos kapcsolatunk volt. Mármint félre ne érts, eleinte jó volt, aztán már nem. – magyarázkodott.
  – De az tény, hogy együtt voltatok. – pillant a fiúra, majd a papírra. Mikor együtt voltak, Theo féltékeny volt Kotkura, nem akarta, hogy Borisszal legyen.
  – Jah. – sóhajtott. – Mindegy, most nem ő a téma. Csak szedd össze, hogy melyik használható. – állt fel az asztaltól.
  – Hova mész? – kérdezte a szemüveges.
  – Vécére. Mindjárt jövök vissza. – válaszolta. Theo újra a listára koncentrált és leírta az övéi alá Boriszéit is. Mikor a fiú visszaért felolvasta a pontokat és megkérdezte, hogy jó lesz ez így. A fiú kitépte a szemüveges kezéből a lapot és kihúzta azokat amik neki nem tetszettek, majd hozzáírt még egyet, aztán visszaadta a fiúnak, aki újra átolvasta. 
  – Ez így mind szép és jó, bele is mennék, de mit jelent az az utolsó pont? – kérdezte értetlenül, ugyanis Boris nem angolul írta.
  – Csak, hogy ne legyen kifogásod. – válaszolta. – Nem kell úgy megijedni, semmi rossz dolog nincs benne, hidd el nekem. – mondta, mikor a fiú már undorodva nézte a mondatot.
  – Oh, értem. Elmondod mit jelent? – kérdezte, mire Boris megrázta a fejét. – Akkor ez a végleges, igaz? – igazította meg a szemüvegét. – Alá kéne írnunk vagy? – nézett fel a fiúra, aki egy újabb cigarettára gyújtott rá. – Akkor ez egy igen. – fogta meg a tollat és az alján aláírta, csak úgy ahogy Boris. – Akkor kész is vagyunk. 
  – Még nem teljesen. – állt fel a göndör az asztaltól és Theo mellé sétált. – Kaptál már füstös csókot? – kérdezte, mire ő megrázta a fejét. – A lényeg, hogy tüdőzd le. – szívott bele a cigarettába, közelhajolt a szemüvegeshez és a szájába fújta a füstöt, majd megpuszilta az ajkait. Theo elmosolyodott. – Leviszem Popcsikot, jössz? 
  – Most nem, majd este. Kérsz valamit enni? 
  – Van még az a müzli?
  – Igen.
  – Akkor azt. – válaszolta. – Popcsik, gyere! – szólt a kutyának, aki azonnal rohant a fiú felé. – Akkor majd jövök. – tette rá a kutyára a pórázt és elmentek. Theo újra és újra elolvasta a lapot. Minden apró részletre figyelt, hogy jól ki legyen dolgozva. Legalábbis az ő pontjai, Boris elég érthetően fogalmazott. Az utolsó pontot szaladt át a kelleténél is többször a szeme. "Lyublyachy odyn odnoho." Fogalma se volt arról, hogy mit jelenthetett a szöveg. Nem tudta eldönteni, hogy oroszul vagy ukránul, esetleg mind két nyelven van e írva. Egészen addig törte a fejét, amíg a fiú vissza nem jött. – Még mindig azt nézed? – kérdezte a göndör. – Próbálod megfejteni, mi? – nevette el magát. 
  – Aha.
  – Sok szerencsét. – simította meg a hátát. Elővett egy tálat, a tejet és a müzlit, amit összeöntött, majd visszaült a helyére.
  – Tényleg ez az ebéded?
  – Más úgysincs. – vonta meg a vállát. Theo megforgatta a szemeit és lerakta a lapot. – Végre. – jegyezte meg. Theo nem mondott erre semmit, csak felállt az asztaltól és a szobába ment. – Nem vagy éhes? – kiabálta a fiúnak, de ő nem válaszolt. – Mit nézel? – kérdezte a kutyától aki vigyázban ült és várta, hogy hátha kap belőle valamit. – Ne is álmodj róla. – nézett a kutyára.
Theo lült az asztal elé és arra gondolt, hogy ír egy levelet Pippának. Egy darabig csak ült a papír fölött, majd mikor leírt pár sor, összegyűrte a lapot és kidobta. Nem tudta, hogy mit mondhatna a lánynak. Nem történt vele semmi, vagyis olyan nem amit megemlíthetne neki. Boriszról nem akart beszélni, félt a rekciójától, attól, hogy mit fog majd rá mondani. Nem akarta, hogy kiderüljön a köztük lévő kapcsolat. Kényelmetlen téma volt számára, olyan dolog amivel nem szívesen vágott fel, vagy egyáltalán beszélt volna róla. Ez olyan dolog volt, amit megtartott magának és Borisznak, amit senkinek se mondott volna el. – Potter! – lépett a szobába Boris, mire a szemüveges megijedt és ahogy odafordult, leverte a lapot, amin egy újabb elkezdett levél volt. Megigazította a szemüvegét. – Valami Mrs. Barbour keres téged, telefonon. – mondta és átnyújtotta a telefont. Theo megfogta és kiment beszélni a nővel. Boris felvette a lapot és megnézte mi van rajta. Elkezdte olvasni a levelet. 

Kedves Pippa,

  Remélem jól vagy. Én megyvagyok itt, bár nem annyira izgalmas mint régen, mondjuk Las Vegasban. Nem nagyon tudik mit mesélni. A mindennapjaim ugyanolyanok, annak ellenére, hogy Boris itt van. Remélem majd hamar tudunk találkozni.

Ennyi volt csak megírva. A fiút nem nagyon foglalkozott vele, csak visszarakta az asztalra. Aztán mégis elkezdett benne motoszkálni valami. Ennyire unalmasnak gondolná a kibontakozó kapcsolatukat? A fiú kiment az erkélyre és egy újabb szál cigarettára gyújtott rá. Később Theo is csatlakozott hozzá, majd ő is rágyújtott egyre. Nem volt különösebb oka, csak olyan kedve volt. Nem szóltak egymáshoz, csak hallgatták az utca zaját és figyelték ahogy a város egyre jobban életre kel. A szemüveges rápillantott a göndörre, majd lassan a kezét, a mellette ülő kezére helyezte. Boris meg sem moccant, nem akarta elrontani a pillanatot. Ahogy Theo elszívta a cigarettát, felállt és visszament a lakásba. Boris még maradt és elkezdett kattogni az agya. Miért nem maradt itt? Valami rosszat tettem volna? Nem, az képtelenség. Talán zavarja, hogy nem tudja megfejteni, hogy mit írtam az utolsó pontban. Ez lehet a baj. Igen, ez a baj, biztos vagyok benne. Elmondjam neki? Nem, nem merem, túl korai lenne. Azon az estén is elmondtam neki, hogy szeretem, bár tudom, hogy nem értette. Máshogy, viszont nem tudom magamban ezt kifejezni. Nem tudom egyenesen, angolúl a szemébe mondani, hogy szeretlek Potter. Sose voltam ebbe jó. Valahogy nem áll a számra, valamiért nem tudom kimondani. Nem azért, mert nem szeretem őt, mert dehogynem, nagyon is szeretem, de hangosan kimondva olyan nyálas, és értelmetlennek hangzik. 
  – Van kedved tévézni? – nézett ki Theo, ezzel pedig kirángatva Boriszt a gondolataiból. – Minden rendben?
  – Persze, csak elbambultam. – hazudott. 
  – Oké, akkor jössz?
  – Naná. – állt fel és a fiú után ment. Egy ideig élvezték csak, hogy a képernyőt bámulják, majd mindketten megunták. Boris, hozott magának egy sört, amiből Theo is ivott párszor. Elfeküdtek a parkettán, rágyújtottak egy újabb cigire és elkezdtek beszélgetni. 
  – Az utolsó éjszaka Vegasban, mikor LSD-t vettünk be, nagyon jó volt. Gondolod, hogy meg tudjuk ismételni? – kérdezte Theo, mire a fiú felé fordíotta a fejét. – Csak, mert az az este minden gondom elfelejtette. 
  – Szerzek valahonnan és utána bármikor. 
  – Köszönöm.
  – Semmiség Potter, neked bármikor. – szívott bele a káros rúdba. – Kérdezhetek valamit?
  – Persze. – válaszolta. Boris meg akarta, hogy zavarja e, hogy nem tudja, mi van az utolsó pontba írva, de meggondolta magát.
  – Ez most, hogy jött neked? Ez az egész LSD, meg az utolsó este Vegasban? 
  – Nem tudom. Lehet, kicsit unok itt lenni. Mikor ott voltunk annyi mindent tudtunk csinálni. 
  – Jah, egész nap piálltunk és drogoztunk meg filmeket néztünk. Most pedig tévét nézünk, kutyát sétáltatunk, csókolózunk és szexelünk. Nem látok nagy különbséget a kettő között. – nyomta el a csikket. 
  – Jó, de neked nem hiányzik, mikor azt csináltunk amit akartunk és nem kellett folyton itt a házban lennünk?
  – Folyton a házatokban, vagy a mi házunkba voltunk. 
  – Jó, de az mégis más volt. Hiányzik az ami ott volt. Szeretném, ha még egy kicsit minden olyan lenne, mint ott. Az nagyon jó lenne. – mondta. Boris felnézett a plafonra, majd eszébe jutott valami. Ha Theo szeretné visszahozni azokat a napokat, akkor ő majd ezt megoldja. – Neked nem?
  – De, jó lenne. – válaszolta, majd tovább agyalt az ötletén.