(B)Oreós éjszakák [Boreo ff.]

idézet a könyvből

" - Kérem a mobilodat - rángattam magamra a blézert. - Telefonálnom kell.
Zsebébe nyúlt, és odaadta a telefont. Eldobható készülék volt, azért vette, hogy figyelhesse Kotkut.
- Nem, tartsd meg - emelte fel a kezét tiltakozva, amikor megpróbáltam visszaadni, mert végeztem a hívádsal: Lucky Cab, 777-777, a szám ott állt minden gyanús külsejű padom a vegasi buszmegállókban.
Aztán előhalászta a bankjegyköteget, a Xandrától zsákmányolt pénz ráeső részét.
- Szó sem lehet róla - néztem vissza nyugtalanul a házra. Féltem, hogy Xandra megint magához tér, és kijön az utcára megkeresni bennünket. - Az a tiéd.
- Nem! Szükséged lehet rá!
- Nekem nem kell - vágtam zsebre a kezemet, nehogy rám erőltesse. - Egyébként neked is szükséged lehet rá.
- Ugyan már, Potter! Bárcsak ne mennél ebben a pillanatban. Ha hozzám nem akarsz eljönni, húzd meg magad egy-két napig itt - mutatott az üres épületekre az utcában. [...]

Szédelegtem a kimerültségtől; legszívesebben lefeküdtem volna a földre, fizikailag sodort valami a járda felé. Amikor kinyitottam a szememet, láttam, Boris aggodalomasan figyel.
- Nézzenek oda. Meg se tudsz állni a lábadon - nyúlt a zsebébe.
- Ne, ne, ne - léptem hátra, amikor láttam, mi van a kezében. - Szó se lehet róla. Eszedbe ne jusson!
- Ettől majd jobban érzed magad.
- A másik cuccról is ezt mondtad. - Nem kellett több tengeri hínár meg éneklő csillag. - Komolyan, nem kérem.
- De ez más. Egészen más. Ettől kijózanodsz. Kitisztul a fejed. Ígérem.
- Rendben.
Borishoz nem nagyon illett egy olyan drog, amelytől kitisztul az ember feje, mégis úgy láttam, sokkal jobban észnél van, mint én.
- Nézz rám - mondta józanul. - Így. - Látta, megfogott. - Félrebeszélek? Szám habzik? Nem... csak segíteni akarok! Nesze - szórt ki óvatosan egy keveset a keze fejére -, rajta. Hadd adjam be.
Félig-meddig azt vártam, hogy csőbe húz... hogy azonnal elveszten az eszméletem, és isten tudja, hol térek majd magamhoz, talán valamelyik lakatlan házban az utca másik oldalán. De olyan fáradt voltam, hogy az sem érdekelt, és talán nem is lett volna baj. Előrehajoltam, és hagytam, hogy egyik orrlyukamat befogja az ujjával.
- Tessék! Így. Most szippantsd föl!
Szinte azonnal jobban lettem. Igazi csoda volt. [...]

- Szóval fantasztikus. Komolyan, jönnöd kell - bukdácsoltak elő kígyózva a szavaim. - Elmehetünk a Brighton Beachre... az oroszok mind oda járnak. Jó, én még nem voltam ott. De a metró elvisz odáig... az a végállomás Nagy orosz közösség van, és az éttermekben füstölt hal meg kaviár Anyámmal mindiv terveztük, hogy elmegyünk, és eszünk egy jót, tudta a legjobb helyeket az ékszerésztől, akivel dolgozott, de aztán mégsem jutottunk el. Állítólag szenzációs. És szóval... nekem van pénzem iskolára... járhatsz az én iskolámba. Nem... ez tuti biztos. Nekem van ösztöndíjam. Legalábbis volt. De a fickó azt mondta, ha az alapomban lévő pénzt iskoláztatásra fordítják... az akárkinek az akárkinek az iskoláztatása is lehet. Nem csak az enyém. Az a pénz bőven elég lesz mindkettőnknek. Igaz, csak állami iskolára, de New Yorkban jók az állami iskolák, ismerek olyanokat, akik oa járnak, nekem semmi bajom az állami iskolával.
Még akkor is dőlt belőlem a szó, mikor Boris félbeszakított:
- Potter. - Mielőtt válaszolhattan volna, két keze közé fogta az arcomat, és szájon csókolt. Pislogva álltam ott (szinte még fel sem fogtam, mi történik, és már vége volt), ő meg két mellső lába alatt megragadta Poppert, fölkapta és megcsókolta őt is, nagy puszit cupoantott az orra hegyére. Aztán a kezembe nyomta. - Megjött a kocsid - közölte, és még egyszer megsimogatta a kutyát.
És, csakugyan, amikor hátrafoldultam, láttam, hogy egy városi taxi gördül végig az utca túlsó oldalán, és keresi a címet.
Álltunk, néztük egymást... én megdöbbenve ziháltam.
- Sok szerencsét - mondta Boris -, nem felejtelem el. Szia Popcsik - simogatta meg a kutya fejét. - Vigyázz rá, jó? - nézett rám. [...] Miért nem ragadtam meg a karját, és kértem meg még egyszer utoljára, hogy szálljon be a taxiba, ugyan már, baszd meg, Boris, ez is csak annyi, mint az iskolakerüléd, napfelkeltekor már a kukoricatáblák fölött reggelizünk? Ismertem, tudtam, szinte bármit megtesz, ha megfelelő módon és a megfelelő pillanatban kérik tőle. És amikor hátat fordítottam, már akkor is tudtam, hogy ha még egyszer megkérném rá, utánam szaladna, és nevetve beugrana a taxiba. [...]
Ám főleg annak örültem, hogy különös, fecsegő, beszédkényszeres állapotomban is megálltam, hogy ki ne bökjem, ami a nyelvemen volt, amit soha nem mondtam, bár nagyon jól tudtuk mindketten a nélkül is, hogy kikiabálnám az utcán... természetesen azt, hogy 𝒔𝒛𝒆𝒓𝒆𝒕𝒍𝒆𝒌.„

- Donna Tartt: Az Aranypinty: 5. fejezet:
Badr al-Dín

És mi van ha ez nem így történik?