Tizenhárom (ST Fanfiction)

2. évad 4. rész

Egy börtönben ébredtem. Szó szerint börtönben. Ajtó helyett rácsok voltak, és a falak is tönkre mentek már. Fel akartam ülni, de ezzel csak azt értem el, hogy kis híján megfulladtam. Ugyanis a nyakamon egy lánc volt, ami a falhoz kötött. Megtapogattam, és éreztem, hogy az egész körbe fogja a nyakamat. Na, ebből sem szabadulol ki egy hamar. Miért mindig engem kap el minden gonosz, és miért engem kínoz meg? Lenéztem a karomra. Azon több hosszú vágás is volt, ráadásul mindegyik vérzett. Valószínűleg a vérem kell nekik. Hallgatotóztam, de nem hallottam senkit  a közelben. Itt a lehetőség, megszökök. Feszíteni kezdtem a láncokat, de nem mentem velük semmire, így inkább az erőmet használtam, de még azzal is nehéz volt. Lassan felálltam, de a lábam ez ellen heves remegéssel tiltakozott, de ezzel most nem foglalkozhattam.  Már lassan elértem az ajtót, nem adhattam fel. Résnyire nyitottam az ajtót, azonban a folyosón őrök álltak. Szuper, akkor most hogy szökjek meg? Körülnéztem a szobában, és a pillantásom egy apró ablakra esett. Talán kiférek rajta. Megpróbáltam felmászni oda, de sehogy sem sikerült. Így hát ismét az erőmre kellet hagyatkoznom. Óvatosan felemeltem magam az ablakig, és ott megpróbáltam kimászni, azonban ekkor meghallottam magam mögött egy hangot.
- Lám csak, szökni készülsz, kislány?
Azzal a lendülettel, ahogy megfordultam, leestem az ablakból. A férfi mellém lépett, és a karomnál fogva felrántott  a földről.
- Tudod, van egy kis titkom a drága barátodról. - vigyorgott az arcomba.
Ugye... Ugye nem Mikeról?
- Tudod, a Mike Wheeler nagyon szeret téged... Annyira azonban nem, hogy megmentsen téged...
- Miről beszélsz???
- Írtunk egy levelet a kis barátodnak, hogy jöjjön el a ide, ha élve akar látni, de hát sajnos nem jött el...  Pedig a pontos címet is tudta, és csak annyi volt a feltétel, hogy hozzá a nővéredet is... Milyen kár...
Hirtelen megragadta a torkom, és a levegőbe emelt. Fulladozni kezdtem a szorítástól, mikor valaki sikított a folyosón.
- Tizenhárom!!
Csattanáss hallatszott, majd rohanó léptek, és kitarult az ajtó, ahol ott állt az ajtóban...
Tízes
- Tizenhárom! - kiáltotta a szőke hajú lány, és talán évek óta először, elmosolyodott. Arcát könnyek csíkozták, látszott rajta, hogy sokat szenvedett. Engem elengedtek, így a földre zuhantam. Azonban egy férfi ugrott mögé, és lefogta, mire  Tízes kiabálni kezdett, és az őt fogó férfi elengedte, de még több ember érkezett, és együttes erővel igyekeztek lefogni a lányt.
- Vidd ki a húgomat! Vidd ki ki kilencet! - kiabálta zokogva, mire a férfi, aki meg akart fojtani, elővett egy pisztolyt, és a lányra szegezte.
- Ezt nem kellett volna! - szólt, és meghúzta a ravaszt. Én mintha lassítva láttam volna mindent:
A golyó Tízes felé repül...
Tízes sikít és hadakozik a férfiakkal...
Én sírok...
Majd a szőke lány össze csuklik a földön...
Hatalmasat sikítok, mire mindenki elterül a földön, én pedig a Tízeshez rohanok, és rázni kezdem. De valahol mélyen már tudtam, hogy soha nem fog felkelni...