Tizenhárom (ST Fanfiction)

Bevezető

Kiléptem az ajtón, majd a táskámat a hátamra téve elindultam. A nap enyhén sütött, egész kellemes idő volt a sétához. Egy egyszerű fekete szoknyát viseltem, halvány lila felsővel. Elővettem a zenelejátszómat, majd elindítottam, mire Whitney Houston Where Do Broken Hearts Go című száma hangzott fel a fejhallgatóban. A zene hatására elmosolyodtam, majd sokkal nyugodtabban folytattam az utamat. A zene menedék lett számomra. Megint eszembe jutottak az elmúlt hónapok történései. Joyce, Will, Jonathan, Tizi és én a kaliforniai Lenorába költöztünk. Vagyis inkább csak ők költöztek, engem pedig vittek magukkal. Ugyanis én ekkor éppen kómában voltak, és semmilyen gyógyszer vagy gép nem tudott felébreszteni öt hónapon át. Aztán órára pontosan öt hónappal azután, hogy elájultam, felébredtem. Immár ebben az idegen városban. Azóta már nem idegen, egész sok kis részét ismerem, bár nem mondhatom az otthonomnak. Mióta ide költöztünk, mindenki változott, ki kicsit, ki sokat. Joyce munkát vállalt, de végig otthonról dolgozik, és sokat telefonál. Azt mutatja, hogy minden rendben, de sokszot hallom és érzem, hogy Hopper jár az eszében. Hawkinsban volt neki egy temetése, mert a rendőrség halottnak nyilvánította. Nem voltam ott a temetésen. De talán nem is bírtam volna ki. Lett itt egy elég nagy házunk, ahol mindenkinek van saját szobája. Tizi, Will és én egy suliba kerültünk, bár én egy évvel alattuk járok. Mióta itt vagyunk, a nővéremmel alig beszéltem. Távolságot tartunk egymástól, bár magam sem tudom miért, de jobb ez így. Will… Őszintén vele se sokat beszélek. Érdekes lett a kapcsolatunk. Sokszor van, hogy ülünk egymás mellett csendben, van, hogy egy szobában alszunk, vagy csak úgy átöleljük egymást. Érzem, amit ő érez. és ez az én esetemben normális. De olyan, mintha ő is érezné, amit én érzek. Na, ez már kevésbé normális. Szavak nélkül támogatjuk egymást. Így lehet ezt a legjobban kifejezni. Jonathan szinte sosincs itthon, vagy ha igen, bezárkózik a szobájába, és hát… Ez bonyolult. És Joyce nem tud róla, de a fia… Nos… elég sokféle kábítószert kipróbált már. És hát az az igazság, hogy nem csak ő… hanem én is. Tudom, nem lett volna szabad. Káros. És mindenféle bajt okozhat. De ez segített. Segített abban, hogy ne lássak mást, és ne halljam a hangokat. Kétszer próbáltam ki, aztán találtam rá a zenére, mert a hatása alatt végig halkan szólt valami zene. És a zene segített. Igaz, ez nem volt olyan erős védelem, de a legtöbbször hatásos volt. Öt hónapon keresztül lebegett a tudatom a sötétségben. Szó szerint. Nem láttam, és nem hallottam semmit.Mikor Tizi belépett az elmémbe, ő se látott semmit. De éltem. Nem tudtak velem mit kezdeni, így hoztak magukkal, és várták, hogy mi lesz. Most pedig élek, megyek, csinálok mindent normálisan. Kívülről. És belülről? Szerintem megőrültem. Vagy valami ilyesmi. Onnantól kezdve, hogy felkeltem, már nem csak a saját szememmel láttam a világot. Tudom, hogy hol vagyok olyankor. A fejjel lefelét látom. Sok időbe telt, de már arra is rájöttem, ki mászott bele a fejembe. Csak ennek nem kéne fordítva is lennie. Csak neki kéne látnia az én életem, nekem pedig nem kellene látnom az ő világát. Henryét. Látom amit ő lát. És hallom amit mond. Ő tudja szabályozni, hogy mikor lát az én szememmel, nálam viszont minden váratlanul jön, amikor az ő fejébe költözök. Szokott hozzám beszélni. És én is hozzá. Azt mondja, megváltozott, de én nem látom rajta. Ugyan úgy néz ki, mint évekkel ezelőtt, a laborban. Szőke haja és kék szeme van, továbbra is magas. Ez este. De napközben… Nem is tudom, mivé változott. Rájöttem, hogy akkor is ő beszélt a fejemben, amikor az elmenyúzó ellen küzdöttem. Nem tudom, mi történt ott, a fejjel lefelében, de azon a napon Henry hangja más volt. Amikor ott, a szörnyekkel beszél, akkor is olyan a hangja. Veszélyes. Ijesztő. De mikor velem beszél, olyan mint régen. Van az a világ a fejemben, ahol mamával is beszéltem. Néha van, hogy csak leülök, majd Henryvel ebben a világban beszélgetünk. Olyankor normális. Amikor én irányítom, hogy beszélek vele. Emberi. De mikor egyszer csak a fejébe látok, az… Egy rémálom. Fáj, kínoz. Ezért hallgatok zenét, hogy ezektől a látomásoktól megszabaduljak, de ha akarok, beszéljek vele. Ő meghallgat. Igaz, az apró bajaimon nevet, de talán olyanok vagyunk, mint a barátok. Este, ha beszélünk, jó vele. de napközben rettegek tőle, hogy vajon mit akarhat tőlem. Mert még emlékszem, hogy meg akart ölni. Hogy ő miatta kerültem kómába. Nem tudom, mit csinált velem, ami miatt létrejött ez a kapcsolat, de a legtöbbször jobb lenne nélküle. Ez a kettőség jellemez mostanában. Napközben a folyamatos félelem, hogy mi van ha, ma is látom, ahogy szörnyűségeket tesz, és az esti nyugalom, amikor csak beszélgetek vele. Ez határozottan nem normális, de senkinek se beszélek erről. Nem éretnék, és megijednének. Mindenki azt hiszi, hogy a fejjel lefelének, és minden egyébnek vége. van amit én se értek. Ha minden kapu zárva van, akkor hogy vagyok kapcsolatban Henryvel? De talán nem ezen kéne most gondolkoznom. Joyce azt mondta, hogy ez a város lehetőség az újra kezdéshez. Nos, én úgy tettem, ahogy ő mondta. Mindjárt tavaszi szünet, szerinte ideje végre normális életet élnem. Megálltam a kávézó előtt, de még időm se volt körül nézni, mire ő mögém szaladt, megfogta a kezem és maga felé fordított.
- Szia – mosolygott rám. – Mehetünk?
- Persze – válaszoltam. – De hová? Nem árultad el telefonon.
- Nyugi, tetszeni fog. Ez egy ilyen meglepi randi.