Ragadd Meg A Pillanatot [FORDÍTÁS] I FELFÜGGESZTETT

4. Független

A parázs vadul izzott, csavarodva fordult egyet a levegőben. Az energia, amit kifelé sugárzott, tiszta gyűlöletből táplálkozott - bár ez másnak fénylő-csillogó, világító létezésnek hatott. A már elégett hamu gyötrelmet tartalmazott, utolsó lélegzetvételükkel azok ádázul ragyogtak.

A hamu a lány szíve számára ismeretlen szavakat suttogott, miközben ujjai a meleg levegőt keverték. A kis szikrák egyenetlenül tekeregtek, mielőtt bele nem zuhantak a vég ölelő karjaiba. 

Ekkor a tűz hirtelen megrebbent, mintha a lány lángoló gondolatai a frászt hozták volna rá, elképeztették és megszakították a parazsak izzásának mintáját, mielőtt újra vissza nem tértek az eredeti mozzanatukhoz, csak hogy újra megrebbenhessen a lánynak a szeme annak láttán.

A téglák olyan vörösnek tűntek, mintha már olvadoznának. Ahogy az ősi falak visszaverték hőséget, az már szinte érinthető volt. Ezekből a téglákból állt az a ház, amiben a lány lakott, és ezekből állt az a padló is, amin mindennap sétált. Utálta a terrakottát, és az épület szövetre hasonlító szagát - olyan emlékeket rejtett magában, amiket a lány igazán gyűlölt.

- Emelj fel bátyus! - szólalt meg a kicsi lány örömteli hangja, amit kacagás követett. - Magasabbra! Magasabbra!

Az idősebb lány szemei olvadtnak érződtek a tűz melege miatt, miközben a parazsat és a hamut nézte, hátat fordítva a világnak, hátat a kacagó kislánynak.

Tapsolást hallott, majd a földfelszínnek ütödő lépteket, a felé közeledő kislány minden egyes lépte mintha injekcióként fecskendezte volna be a lelkébe a rosszindulatot, a mellkasa nehéznek érződött,  az elméje messze járt.

- Api. - egy kis tenyér rázta meg a vállánál fogva, szakítva ki őt a gondolataiból.

Szembenézett az aprócska kisgyerekkel. Szemei egy pillanat erejéig elvesztek a kislány csokoládé színű szemeiben, és ezen rövid idő erejéig a lány látni vélt mindent, ami megtörténhet, majd az irtózása a húgától újra visszatért, és rájött, az volt minden, ami ő maga is lehetett volna, és lehetne még mindig - de nem volt és soha nem is lesz.  Visszafordult az élénk lángokhoz, amik továbbra is a bennük lévő fadarabokat próbálták elnyelni.

- Api, játsz velünk. Kérlek. - a kislány hangja könyörgő volt.

A nővére érezte, ahogy a meleg levegő meglegyinti az arcát. A forróság maga volt a pokol, de számára a pokol jelentette az otthont, ezért ismerősnek, kellemesnek hatott üres lelke számára.

Hirtelen érezte, hogy valaki megcirógatja a karját. A lány mérge egyszer csak mindent betöltött, ahogy bőszen lerázta magáról a kislány ragaszkodó kezét.

A kisgyermek zihálni kezdett, szénfekete loknijai együtt mozogtak vele.

- Elég legyen már Katie, gyere vissza. - hangzott el egy nála idősebb fiú utasítása.

A kislány úgy tett, ahogy kérték, vagyis odasétált egy magas alakhoz és elbújt a háta mögötti árnyakban, amik halványan rávetültek a falakra.

- Te egy semmi vagy, kész szégyen a család számára. - köpte oda neki az idősebb fiú.

A lány elmosolyodott, érezni vélte a szavak keserűségét a szájában, amiket már azelőtt tudott mielőtt kimondott volna. Érezte, ahogyan a benne lévő gyűlölet és méreg olvadni kezd és a nyelvén kosszá formálódnak, amik kivetik magukat onnan. - Kurva anyádat, fogd be.