Ragadd Meg A Pillanatot [FORDÍTÁS] I FELFÜGGESZTETT

3. Civakodás

Olvadó homály bontotta meg az éjszaka koromfekete leplét. Amikor a lány belélegzett, a környék tintafeketesége fojtogatta hánykolódó szívét. A szél a lány ismeretlen szavait suttogta, a suhogó levelek cirógatták áporodott lelkét, és messze repítették elméjét. Oda, ahol mindössze egy sarló volt - ami azzal fenyegette, hogy elvágja gyöngécske életének a fonalát. Ha lehetséges, erre az őt már eleve körülvevő feketeség egy még sötétebb árnyalatot vett fel.

A lány léptei súlyosak voltak, de valamiképp egybeolvadtak az árnyakkal, majd hangjuk elillant a szellővel.

Egy gyenge, de mégis erős zümmögés hallatszott, ami mintha kiszívta volna belőle az összes levegőjét. Az ösztöne veszélyt észlelt, de a szíve fellebbezett, és nyomon követte a megnyugtatóan hátborzongató hangot.

A falak jegesek voltak, az ő tenyere mégis hozzájuk ragadt. A hangulat nem volt nyomasztó, a falak mégis fagyottnak érződtek.

Egy sikoly. A hang, amelyet hallani fájdalmasabb, mint a köröm nyikorgását a krétatáblán. A zümmögés végül elhalt a rendszeresen felszólaló, ordító sikoly mellett.

A lány továbbsétált. Minden egyes lépés közelebb vitte a céljához. A tudata azonban minden lépéssel hangosabban üvöltött, kérlelve őt, hogy álljon meg. Ekkor valami miatt megtorpant; egy pihenőt pillantott meg a mellékfolyosón.

Gyertyák. Vér. Minden egyes cseppet harmóniával telve szívott magába a csillogó márvány. A lány látása elhomályosult, és nem volt elég ereje ahhoz, hogy összeszedje magát. Majd a szénfekete, fehérje nélküli szemek összetalálkoztak az övével. A kék bogárpáncél-féle ragyogás bennük olyan volt, akár a sarló alakú Hold. Semmi jele nem volt, hogy a vele szemben álló kislány életben volt-e még, mivel mozdulatlanul állt. A teste semmilyen jelét nem mutatta az életnek, kivéve a néhai pillantást.

- Te élsz. - mondta egy gyalázatos hang, ami a kislány ajkai közül tört elő. - Én meg nem.

A meghátrált, háta a falnak ütközött. Lélegzete egyenetlen volt, hangját hirtelen nem lelte.

A kislány közelebb ment hozzá, ami az idősebbik lányt még jobban a falhoz szorította. A falhoz szorított lány a lehető legfinomabban, - akár az édes suhintás - megfogta az előtte álló kislány vér áztatta kezeit. Apró csuklói mélyen meg voltak vágva.

Fel kellett volna lázadnia, ellenkeznie. Rohamtempóban szeretett volna eltűnni a csöndes éjszakában, de teste nem hajtotta végre a zsibbadt agya küldte utasításokat. A teste nem kapcsolódott az agyához, végtagjai élettelennek, nem a sajátjának érződtek.

- A vádlott viszi el a bűnt. - felelte a gyermek, a fogai vérfoltosak voltak. - A gyilkosság azonban garantált, ez nem változtat a hit tervezetén. - lehunyta szemeit. - Egészen addig, míg ki nem derül az igazság. Addig is viszont túl sötét van ahhoz, hogy lássak. - mondta szemöldökráncolva.

Az idősebb lány erre felsikoltott. Torka ellenkezett ugyan, de ő csak tovább sikított. Szíve majd kirobbant a helyéről, az életét üresnek érezte. Ellökte magától a kisgyermeket. Háta végighorzsolódott a fal érdes felszínén, de abban a pillanatban minden fájdalom eltörpült a számára. - Maradj távol tőlem. - mondta a kislánynak, kétoldalra pillantva közben, menekülési utat keresve. - Maradj távol tőlem!

A gyermek teste kissé felemelkedett, szórakozott tekintete vészjóslóvá vált. Megállás nélkül pislogott, szemének kék fénye minden alkalommal magasabbra emelkedett, amíg a benne lévő sötétség sápadt fehérré nem gyúródott össze, visszanyerve ezzel eredeti kinézetét. Az aprócska lány zavartnak tűnt, mintha az előbbi tette nem is az övé lett volna. A szeme követelőző, kérlelő volt, aminek oka a nővére arcán tükröződő szörnyű kifejezés volt.