Purple | Taekook

19.

Jungkook

Ma van a vizsga napja, amire úgy tanultam, mint állat, hogy legalább egy hármasra megcsináljam. Remélem sikerülni fog, és büszkévé tehetem a szüleimet, Tae szüleit (akikkel nagyon sokat voltam az incidens után, és úgy tekintenek rám, mintha a sajátjuk lennék), és aki számomra mindennél többet jelent, magát Tae-t.

Még ha nincs is ott, hogy azt mondja, büszke rám, tudom. Minden nap vele álmodok. Van, hogy arról álmodok, nem is ment el, és engem ölel. Volt már olyan, amikor annyira igaznak tűnt az álmom, hogy másnap felkelve izgatott voltam, hogy vajon ma mit ír "Purple". Aztán, amikor megláttam a helyét üresen, minden izgatottság, és boldogság elszállt belőlem, és újra elnyelt a sötétség.

Már egy ideje vége van mindennek, ami vele kapcsolatos. Ezalatt a sajnálkozó pillantásokat, az üres szavakat, minthogy "sajnálják, ami történt", és ilyesfajta hülyeségekre értem. Barátaimon kívül senkit se hatott meg egyáltalán, ez a veszteség. Depressziós lettem, de olyan jól titkolom, hogy még a szüleim is azt hiszik minden rendben velem a történtekhez képest.

*Egy év múlva*

Egy kis kávézóban dolgozom már lassan nyolc hónapja, mivel sikeresen letettem a vizsgát. Fél évvel ezelőtt úgy éreztem át tudok lépni Drágám halálán. Hát, ez egyáltalán nem így van. Minden este beszélek szobám sötétségéhez, illetve a levegőbe egy délutáni napon filmezés közben, mintha ott lenne Ő. Nem tudom, hogy itt van-e velem, vagy nem, de én elhiszem, hogy hallja mit mondok.

Jin és Namjoon négy hónappal ezelőtt összeházasodtak, és pár napja örökbe fogadtak egy nagyon aranyos kislányt. Mindig csillog a szeme, és sokat nevet.

Először akkor mosolyodtam el igazán, amikor kiderült, hogy milyen boldogok a barátaim. De... Én nem vagyok rá képes. Nélküle nem megy.

A kávézóból tartok hazafele, éppen a környék legmagasabb hídján sétálok át, és megint rajtad gondolkozom.

Mivel, eleredtek könnyeim, ezért megállok, bele kell kapaszkodnom a korlátba, hogy ne essek össze. Egy éve, hogy meghaltál Szívem, de még mindig olyan, mintha csak tegnap lett volna.
Minden nap új reménnyel kelek fel, hogy akkor majd ma végleg felkelek ebből a rémálomból, de mindig csak csalódnom kell.

Ezt az évet olyan szavakkal tudnám csak illetni, hogy: Veszteség, szomorúság, sötétség, csalódottság és reménytelenség.

Egy másodperc múlva fel egyenesedem, mert eszembe jut egy ötlet. Nagyon hiányzik Kedvesem, és szeretném először megölelni, majd soha se elengedni. De az lehetetlen, ha én az élők sorában maradok.
Nem voltak eddig ilyen gondolataim, de most úgy érzem ezt kell tennem!

Körbenézek, de nem látok senkit. Megfogom a korlátot, mire újból elő akarnak törni könnyeim, amiknek utat is engedek, mivel miért ne tegyem, ha már így adta a sors. Átmászok a korláton, ami nem olyan magas, hogy meg kéne magam erőltetni, majd hátam mögött, két kezemmel fogva a korlátot lenézek. Vagy 200 méterre lehetnek a kövek alattam, amire kicsit megszédülök, ezért inkább előre bámulok. Minden dolog, amit valaha írt, pár pillanat alatt megy végig egy hullámként, az agyamon, majd miután ez megtörtént, egyik kezemet a levegőbe emelem. A képei is eszembe jutnak, amiket a szülei mutattak róla mindig, amikor átmentem hozzájuk, majd azt, amelyiket ő adta, még abban a lila csomagolású dobozban. Erre elengedem a másik kezemmel is a fehér korlátot, és már csak azon, a kis peremen állok, két lábamon, ami valljuk be... Nem a legkönnyebb, de már tudom, hogy én ezt akarom. Azt akarom, hogy itt és most legyen vége a folyamatos szenvedésnek, és remény vesztésnek, amire akkor kerül sor, amikor rájövök, hogy a fiú, akit szeretek, már biztos nem fog magához ölelni.

-Érted csinálom Tae. -suttogom magam elé, miközben lépek le egyik lábammal a hídról, majd a másikat is mellé teszem, amivel egy időben kezdek el lefele zuhanni. Itt van vége a rémálmoknak. Mondom magamban, majd egy ismeretlen ölelő kart érzek meg magam körül.

-Tudtam, hogy idővel te is utánam jössz, Nyuszi. -mondta Tae mélyen csillingelő hangján, mire én még szorosabban húztam magamhoz. -Szeretlek. -mondta nyakamba bújva.

-Én is. -mondtam, majd már csak őt, engem, és egy nagy fehérséget láttam.

~Vége~

Sziasztok!

Ezzel vége is lett a második könyvemnek! 🐯🐰
Úgy érzem nem fejeztem be jól a végét, de mint ahogyan az előző rész végén is említettem, valamikor márciusban írtam ezt a történetet, viszont akkor nem tettem ki, a másik könyvem miatt, amit egy időben írtam ezzel.
Nem tudom, hogy hányan csalódtatok a végével kapcsolatban, de amikor ez a sztori az eszembe jutott, illetve amikor végül megírtam, nem terveztem boldog befejezést.

Tényleg sajnálom, ha esetleg valakinek emiatt nem tetszik!💜

Emellett... Nemrég kérdeztem, hogy a két új "könyv" közül, amit most írok, melyiket tegyem ki hamarabb. Végül a Taekook-ra esett a választás, ezért annak egy-két hét múlva ki fog kerülni az első része. Természetesen a másikat is ki fogom majd tenni, viszont azt csak utána!💜