Egy másik világ

4. fejezet /II. rész/

Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Ott álltam a tükör előtt és tátogtam, mint egy hal. Aztán behunytam a szemem, és próbáltam egy kicsit lenyugodni. Annyira bepánikoltam, hogy éreztem mindjárt elájulok. Mire megint kinyitottam a szemem, már nyoma sem volt a démoni szempárnak. Nagyszerű! Kezd teljesen elmenni az eszem. Elkezdtem keresni a ruháimat, amiket előző este ott hagytam egy fogason. Ám a farmerom és a Griffendéles pólóm helyett, egy fekete mély kivágású X pántos toppot, egy nagyon szűk fekete farmert, és egy pár bakancsot találtam. És mégis, hogy kéne beleszuszakolni magam egy 45 kilós modellre való ruhába?!? Csodával határos módon felöltöztem, és elkönyveltem magamban, hogy úgy nézek ki, mint aki a sarokra készül. A hajamat gyorsan felcsavartam kontyba, vetettem egy utolsó pillantást a tükörbe, kissé félve, hogy megint a fekete szempárral találkozom, de nem így lett, majd elindultam lefelé az emeletről.

Danielt az ebédlőben találtam meg. Az asztalnál ült, valamit nagyon olvasott és közben egy elég furcsa kék színű italt szürcsölt. Laurát nem láttam sehol.

- Jó reggelt!- köszöntem neki. Bár így belegondolva nem biztos, hogy bölcs dolog volt megzavarni. Az én Danielem sose szerette, ha valaki hozzászólt miközben nagyon koncentrált. És mivel az előttem ülő személy egy, észrevehetően sötétebb változata volt, jogos volt a kételyem.

- Jó reggelt Caroline! –üdvözölt kedélyesen. Úgy látszik tévedtem. Miután meggyőződtem róla, hogy semmilyen fejmosás nem következik, leültem mellé az ebédlőasztalhoz. Szemügyre vettem az asztalon lévő gyümölcsnek kinéző dolgokat, de nem voltam benne biztos, hogy ki akarom próbálni őket. A fürdőszobai élményem után kicsit még egyébként is émelyegtem. Erősen gondolkoztam rajta, hogy megkérdezem Danieltől, szerinte elveszítheti-e az ember a józan eszét, miközben univerzumok között utazgat, de igazából sejtettem a válaszát. A tükörben látott démoni fekete szempártól még mindig kirázott a hideg. Az arcomra is kiülhetett a rémület, mert Daniel aggódó hangja zökkentett ki a merengésemből.

- Jól érzed magad Caroline? Esetleg nem aludtál jól?- furcsa volt belegondolni, hogy néhány órával ezelőtt még fegyvert nyomott a fejemhez, most pedig az után érdeklődik, hogy jól aludtam-e.

- Dehogynem, jól aludtam, csak még eléggé kavarog a fejem. Próbálom felfogni ezt az egészet. – válaszoltam röviden.

- Na, igen, ezzel nem vagy egyedül. – tette hozzá enyhe szarkazmussal. Ez már inkább hasonlított arra az emberre, akit én ismerek.

- Mit olvasol? – kérdeztem, hogy próbáljam kicsit oldani az egyre inkább érezhető feszültséget.

- Csak a híreket. Szerencsére semmi kivizsgálásra érdemes nem történt tegnap, szóval van egy kis időnk, hogy kitaláljuk, mit csinálunk veled.

Láthatta az arcomon, hogy nem túlzottan értem a helyzetet. Meg se várta, hogy kérdezzek, egyből folytatta.

- Gondolom nálatok ez is máshogy működik, de itt, ha bármi rendellenes vagy gyanús történik a környéken, akkor mindig lehet számítani egy jó kis házkutatásra. – a hangjából elfojtott indulatok hallatszódtak. – És az hiányozna nekünk most a legkevésbé, hogy téged itt találjanak minden okmány és azonosító nélkül. Én így is pengeélen táncolok a Tanácsnál, nem kellene, hogy bármivel is zsarolni tudjanak. Ami pedig téged illet – lassan végigmért – valószínűleg egy hosszadalmas tárgyalás után úgyis kivégeznének. Ahogy ezt kimondta, úgy éreztem, mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon.

- Mi..mi..micsoda? Hogy kivégeznének? Most csak viccelsz ugye? Nem csináltam semmi rosszat! – alig bírtam kinyögni a mondatokat, mert úgy éreztem mintha fojtogatnának.

- Nem vicceltem. Nincs azonosítód, ráadásul ember vagy, semmi értelme nem lenne, hogy egy börtöncellát rád pazaroljanak. – ezt olyan természetességgel mondta, hogy attól egyszerre fogott el a rémület és a harag.

- Hogy mondhatsz ilyet? Nem lehetsz ennyire szívtelen! Nem csináltam semmit és még csak nem is szándékosan jöttem ide! – vissza kellett fogom magam, hogy ne sikítsak a dühtől és a gyűlölettől, amit ez az egy megjegyzés váltott ki belőlem. Soha nem éreztem még ilyen intenzíven érzelmeket, de gondolom ezt váltja ki az emberből, ha közlik vele, hogy simán kivégeznék a hatóságok csak azért, mert véletlenül ide került. Háborgásom közben észrevettem, hogy Daniel enyhén tátott szájjal bámul rám, mint aki nem hisz a szemének. Erre elhallgattam. Az ő arcáról is eltűnt a döbbenet és csak, tűnődve annyit mondott „Érdekes."

- Ne haragudj Caroline, de el kell intéznem egy hívást. – ezzel felállt az asztaltól. Mire válaszra nyitottam volna a számat, már ott se volt. Úgy döntöttem, hogy kihasználom az egyedüllétet és kicsit szétnézek a ház alsó szintjén. Furcsa volt úgy végigjárni a szobákat, hogy minden ismerős volt és mégis vadidegen. A falak fehérek voltak a bútorok nagyrészt feketék. Minden olyan letisztult volt. A nappaliban egy plafonig érő fekete szekrény állt tele régi kinézetű könyvekkel. Nehéz volt visszafogni magam, hogy ne emeljek le egyet a polcról és merüljek bele egy idegen világ történeteibe. Már éppen tovább álltam volna, mikor az egyik könyv gerincén ismerős dolgot fedeztem fel. Semmi írást nem láttam rajta, csak egy ezüstszínű rombuszt benne egy elfektetett nyolcassal. Hirtelen a nyakamhoz kaptam, hogy megbizonyosodjak arról ott van-e még a nyakamban anyám nyaklánca. Nyugodt szívvel könyveltem el, hogy ezt legalább sikerült nem elhagynom. Már éppen a könyvért akartam nyúlni, amikor hallottam Daniel közeledő lépteit. Visszaültem az ebédlő asztalhoz, de megjegyeztem a könyv helyét. Majd ha lesz lehetőségem visszajövök megnézni. Egyeztem meg magammal.

- Jó hírem van, Caroline! Még lehet, hogy mindannyian túléljük a kis kalandodat. – mondta Daniel némi derűvel a hangjában.

- Tényleg? Találtál rá módot, hogy haza mehessek? – kérdeztem izgatottan. Az eddigi negatív híráradat után jól esett érezni a remény sugarát.

- Nem egészen. Viszont úgy néz ki, tudunk neked azonosítót szerezni. Persze nem egészen legális módon, de ez részletkérdés. – valami fura csillogást láttam Daniel szemében miközben elkezdte ismertetni a tervét. Kísértetiesen hasonlított arra, mikor az én Danielem a legújabb találmányait mutatta be nekem. Hirtelen éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.

- Szóval, most beszéltem Laurával, és össze tudunk neked hozni egy egész hihető azonosító kódot. Már csak egy jó háttér sztorit kell kitalálnunk, hogy ne keltsünk gyanút és minden menni fog, mint a karikacsapás. Aminek valószínűleg kevésbé fogsz örülni az az, hogy amíg itt leszel iskolába is kell járnod. Mit is mondtál hány éves vagy? – nem hagyta, hogy válaszoljak, máris folytatta – Áh, igen tizenhat, még bőven tanköteles. Nem engedhetjük meg magunknak a legapróbb hibát sem, ha azt akarjuk, hogy ez tényleg működjön.

- Ez tényleg működhet. Minden tőlem telhetőt megteszek majd, köszönöm Daniel. – próbáltam a lehető legkedvesebb hangomon kicsikarni magamból a választ, és még egy mosolyt is az arcomra erőltettem. Egyáltalán nem tetszett ez az ötlet. Mihamarabb el akartam tűnni erről a helyről, nem pedig még jobban belekeveredni. Viszont jelen helyzetben az tűnt leghelyénvalóbbnak, hogy együttműködjek Daniellel. Nem ismerem ezt a világot, és az eddig összeszedett fél információk alapján nem élném túl itt egyedül túl sokáig. Meg akartam kérdezni Danielt, hogy mégis miért segít nekem. Biztos nem a szíve jóságából teszi, de úgy döntöttem ezzel a kérdéssel még várok.

- Akkor jobb, ha hozzá is kezdünk a felzárkóztatásodhoz, három napunk van, hogy birodalmi állampolgárt faragjunk belőled. – nem hangzott túl bíztatóan ez a mondat. Kezdtek egyre jobban beigazolódni azok a félelmeim, hogy valamiféle diktatúrába kerültem.