Egy másik világ

3.fejezet /II.rész/

Éreztem, hogy magamhoz térek, a fejem ismételten fájt. Hirtelen nem sok mindenre elékeztem abból, hogy hol vagyok vagy, hogy hogy kerültem ide. Viszont egy kellemes érzés futott végig rajtam, amit nem tudtam hova tenni. Biztosan valami szépet álmodhattam… Ahogy kinyitottam a szemem Danielt láttam, aki egy pisztolyt szegezett a fejemnek. Mondtam már, hogy elegem van a fegyverekből?!

- Ki vagy te? Mit akarsz tőlünk? Ki küldött?- rohamozott meg Daniel a kérdéseivel. A félelem és a düh keveréke a hangjában eléggé aggasztott, de a pisztoly a fejemtől három centire még annál is jobban.

- Daniel – kezdtem. Próbáltam nyugodt hangon beszélni hozzá.

- Meg kell hallgatnod, és kérlek, tedd le a fegyvert. – Erre felháborodottan ordítani kezdett velem.

- Igen, ne aggódj végig foglak hallgatni, szépen válaszolni fogsz a kérdéseimre. Szóval haljam, ki küldött. Az ötök tanácsa, vagy esetleg csak Blacker? Már százszor megmondtam neki, hogy nem fogok neki dolgozni és nem veszek részt a kis gyilkos játékában!- Milyen tanács és ki az a Blacker de, ami még fontosabb, milyen gyilkos játék?!

 - Daniel, figyelj rám! Nem küldött senki. Azt sem tudom, hogy miről beszélsz.

- Kitalálhattál volna eredetibb szöveget is, hogy tisztázd magad. Tudod mit, nem hiszek neked! Ne nehezítsd meg a helyzetet és áruld el ki vagy és miért jöttél!- hallottam, ahogy kibiztosítja a fegyvert. Ez nem jó, nagyon nem jó!!! A szívem ezerrel vert és nem tudtam mitévő legyek, de végül kitört belőlem.

- A francba is Daniel, én egy másik univerzumból jöttem!- kiáltottam. Láttam a sokkhatást az arcán. Miért is nem kezdtem rögtön ezzel?

- Komolyan beszélsz?- nézett rám, tágra nyílt szemekkel.

- Igen, komolyan. A nevem Caroline Orion. Charles és Diana Orion lánya vagyok. Az én világomban ők a barátaid voltak és miután meghaltak, ti vettetek magatokhoz.

- Még mindig nem hiszek neked, de valóban ismertem Charlest és Dianat. Őket tizenhét évvel ezelőtt megölték, és sosem volt gyerekük. – Szóval annyira nem is különbözik a két világ, a szüleim itt is halottak. De az jó hír, hogy én nem létezem, szóval az a vég nem fenyeget, hogy túl sok lesz belőlem egy helyen. A fegyverrel még mindig farkasszemet néztem.

- Megmondanád, hogy mivel érhetem el, hogy higgy nekem?- kérdeztem.

 - Én tudok egy módot. – szólalt meg Laura az ajtóban. Észre sem vettem, hogy mikor jött be. – Daniel tedd már le azt a pisztolyt!- szólt rá és leült mellém.

- Igazán egyszerűen ki tudjuk deríteni, hogy az igazat mondod-e. Add ide a kezedet. – Kissé kételkedve odanyújtottam a kezemet és ő megragadta. Lehunyta a szemét és egy pár pillanat múlva, mintha az egész eddigi életemet újrajátszották volna a szemem előtt csak felgyorsítva. Láttam a szüleimet, fájdalom és szomorúság hasított belém, amikor újra láttam a temetésüket, igaz csak egy pillanatra, de az összes emlékem olyan éles volt. Éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Láttam a villámot végigcikázni a laborban és aztán a nőt meghalni az erdőben, és vége volt. Laura tágra nyílt szemekkel nézett rám és végül remegő hangon kimondta: - Igazat mond. Minden igaz.

Én még sokkhatás alatt voltam, a szívem majd kiugrott a helyéről, de egyszer csak kitört belőlem: - MI A FRANC VOLT EZ ?!

- Szóval te azt akarod nekem mondani, hogy tényleg egy párhuzamos világból jött?- kérdezte Daniel. Laura lassan bólintott.

- És mégis hogy sikerült az egy tizenöt éves lánynak, amit diplomás tudósok százai sem tudtak megvalósítani?- vágta hozzám a kérdést szarkasztikusan.

- Először is nem tizenöt, hanem tizenhat, másodszor pedig nem én csináltam, hanem te…vagyis a másik te. Az én Danielem. Egyébként még nem válaszoltatok arra a kérdésre, hogy hogy láthattam az előbb olyan dolgokat, amiket már majdnem egy évtizede mélyen eltemettem?

- Úgy, hogy médium vagyok. – mondta Laura teljesen természetesen. Médium??

- Persze, médium. Na és tudsz beszélgetni a szellemekkel, vagy mi?- kérdeztem eléggé kétkedő hangsúllyal.

- Ne butáskodj, persze, hogy nem tudok beszélni a szellemekkel, de látom mások gondolatait, érzelmeit és meg tudom mondani, hogy mikor hazudik valaki.

- Nem gondolod, hogy ez egy kissé sérti az emberek magán szféráját?- kérdeztem.

- Igen az meglehet, de nem szoktam engedély nélkül mások fejében turkálni. Viszont a munkámhoz ez a képesség eléggé jól jön.

- Mégis milyen munkahely az, ahol médiumnak kell lenned?- kérdeztem a nevetésemet visszafojtva. Egy párhuzamos világban beszélgetek egy másik Laurával, aki amúgy egy médium. Ja, és az őshüllőt a mezőn el ne felejtsem. Lehetne ennél is abszurdabb a helyzet?

- Tudod, én azonosítókódokat készítek,és nem árt, ha az ember meggyőződik arról, hogy az illető tényleg az e aminek mondja magát. Jól hallottam, azt mondta, hogy aminek?!

- Mi lenne, ha ismertetnéd nagy vonalakban a te világodat, és utána meg tudnánk nézni, mégis mennyire tér el a kettő. – szólalt meg Daniel hosszú hallgatásából.

                         

~   ~   ~   ~

Miután elmeséltem nekik, hogy honnan jöttem, kissé meglepődötten néztek rám mind a ketten.

- Szóval, akkor a te világodban csak emberek élnek? – kérdezett vissza Daniel, úgy mintha megerősítésre várna, hogy biztos nem csak képzelte, amit mondtam.

- Igen. Igaz, vannak mítoszok, amelyek állítják, hogy léteznek szörnyek, sellők és hasonlók, de nincs rá konkrét bizonyíték.

- Hmmm… azt hiszem, megvan mi az eltérés. Nálatok nem jelent meg a Vírus, ugye?

- Hát, vannak vírusaink meg más egyéb betegségeink, de nem értem, mi köze van ennek bármihez is.

- Nem, azt hiszem félreértettél. Ez nem egy betegség, hanem egy kémiai anyag a légkörben. – kezdett hozzá a magyarázáshoz – Nem tudják pontosan meghatározni, hogy mikor és hogyan keletkezett, feltehetőleg ötezer évvel ezelőtt jelent meg. Mivel a sejtekben mutációt okoz, a régiek azt hitték, hogy betegség, innen a neve. Ez nálatok nem jelent meg, ezért a ti evolúciótok teljesen másfelé ment, mint a miénk. – Húú..ez most egy kicsit sok így egyszerre és visszatért a fejfájásom is.

- Oké, arról is tudsz mondani valamit, hogy hogyan jutok haza? – ezért a kérdésért kaptam egy ’ Én sem vagyok varázsló’ pillantást, ami egy kicsit kétségbe ejtett.

- Sajnos ötletem sincs arról, hogy mehetnél haza, mivel ebben a témában még soha nem kutattam. – a válasza eléggé kiábrándító volt. Remek, itt ragadtam.

- De tudós vagy, ugye?

- Igen, fegyvereket és védelmi rendszereket fejlesztek. – na erre nem számítottam. Már fegyvert látni a kezében is furcsa volt, ahhoz képest, hogy mennyire ellenezte őket. Ez nem az én Danielem! Nem az az ember, akit apámként szeretek!

- Ha odaadnám a tervrajzait a portálnak, amivel haza tudok jutni, akkor meg tudnád nekem építeni?

- Lehetséges, bár a mostani körülményekhez mérten, nem hiszem, hogy egyhamar elkészül. – A mondat második fele nem nagyon tetszett, de felcsillant bennem a remény és hálát adtam az Istennek, amiért a kezemben maradt a napló. Elkezdtem keresni, és ekkor döbbentem rá, hogy nincs nálam. Úristen! Nem hagyhattam el, ez az egyetlen esélyem a hazajutásra!