Kegyetlen szerető szív

18

~Madara szemszöge~
Elég sok időt pazaroltam el a legutóbbi faluban, ezért kicsit ingerülten haladtam előre. Már érzékeltem a Kyuubi chakráját, tudtam, hogy nincs messze. Emiatt még gyorsabban haladtam, miközben akaratlanul is elmerültem a gondolataimban. Mert ott volt a tervem, a fő célom, de közben kitaláltam valamit, ami nem kis fejfájást okozott nekem azután. Csak egy felbukkanó gondoltat volt, mégis elsőre nagyon tetszett, most azonban... nem is tudom, már nem vagyok biztos benne. A Kyuubinak hatalmas ereje van, akkora, amivel porig lehetne zúzni Konohát. Azzal tudnám csak igazán elvágni a kötelékeimet, ha látnám szenvedni azt a falut. A hálátlan klántagokat, akik minden dicsőséget Hashiramának tulajdonítottak, miközben nekem legalább ugyanannyi mindent köszönhettek. Még a saját klánom is elárult, ők is a Senjut istenítették, mintha én semmit se tettem volna. Megérdemelnék, mindenki megérdemelné, hogy szenvedjen! Hogy lássák, ahogy szeretett falujuk elpusztul, ahogy családtagjaik, ismerőseik meghalnak. Hogy érezzék a fájdalmat, amivel én éveken keresztül együtt éltem, a fájdalmat, ami elhozott idáig. Konoha lerombolása tökéletes kezdő lépés lenne, biztosan csak még elszántabbá tenne, ha látnám szenvedni azokat az embereket, akik miatt én szenvedtem sokáig. De megállít ebben valami, illetve valaki. Akármennyire tagadom az érzéseimet és hajtogatom azt, hogy elvágtam minden kötelékemet, legbelül én is tudom, hogy van egy, amit nem tudtam elvágni. Mert Katsumit képtelen lennék bántani és képtelen lennék nézni a szenvedését. Pedig... mindenki más megérdemelné. De őt nem tudnám bántani, mert még mindig szeretem.
Végig azt hajtogattam magamnak, hogy rideg vagyok és kegyetlen. Erőszakos, aki semmibe veszi más emberek létezését, akinek nem számítanak a többiek, csak a saját álma. Olyan vagyok, akiből eltűnt minden szeretet és kedvesség, amikor leveszítette a kisöccsét. Igen, ez vagyok én!- gondoltam. Miről beszélsz, te idióta?- kérdeztem aztán saját magamtól. Egy ismeretlen énem, akit elnyomva tartottam, felszínre tört. Egy oldalam, aki kedves, törődő és nem utolsó sorban szeret. Szeret, de már csakis egyetlen embert, őt viszont mindennél jobban. Hogy te kegyetlen vagy, aki nem szeret senkit? Akkor miért kötődsz annyira hozzá? Miért látod magad előtt még mindig azt a gyönyörű lányt, azt a csodás tekintetet?- záporoztak fejembe a kérdések saját magamtól.
De akkor sem hagyhatom, hogy az érzelmeim irányítanak! Igen, van egy oldalam, ami kedves és szerető, ami mindig felszínre tört, ha azzal a lánnyal voltam. De ott van a másik oldalam, a rideg, kegyetlen és erőszakos, akit már csak egy cél vezérel. És én ezt fogom szabadjára engedni, hiszen ez vagyok én! Ez vagyok én valójában, a szerelem nem nekem való. Még akkor sem, ha van, aki annyira ragaszkodik hozzám, mint Katsumi.

Hirtelen egy ember jelenlétét érzékeltem és reflexből abba az irányba dobtam két kunait.
- Ki van ott?- kérdeztem ridegen, amikor előlépett valaki a fák közül.
Szemeim elkerekedtek és azonnal a földre ugrottam, miközben egy pillanatra sem emeltem le tekintetem a gyönyörű fekete szempárról. Mondani akartam valamit, de képtelen voltam, lábaim önmaguktól megindultam feléje, ő azonban egy helyben állt. Mintha nem hinné el, amit maga előtt lát, mintha nem tudná felfogni, hogy valóban ottvagyok. Soha nem tapasztaltam még ilyent ezelőtt: a szívem egyszerűen hevesebben kezdett verni, képtelen voltam parancsolni neki. Csak néztem a lányt, az egyetlen személyt, akit még mindig szeretek, miközben ő elkerekedett szemekkel figyelt. Aztán néhány könnycsepp lefolyt az arcán és felkiáltott.
- Madara!
Abban a pillanatban megindult felém és olyan szorosan átölelt, hogy alig kaptam levegőt. Kiáltásában annyi fájdalom volt, annyi szenvedés, hogy képtelen voltam megszólalni. Csak átkaroltam a zokogó lányt, és mire észbe kaptam, kezeim már a hátát simogatták, miközben egy puszit nyomtam a hajába.
- Katsumi...- szólaltam meg végre, amikor kicsit eltoltam magamtól.- Mit csinálsz itt? Hogy kerülsz ide?
- Miattad vagyok itt, utánad jöttem! Már több hónapja kereslek, el sem hiszem, hogy végre megtaláltalak- nézett fel rám, miközben szemeiből még mindig potyogtak a könnycseppek.
- De mégis... hogy?- csak ennyit tudtam kinyögni.- Hogy jöhettél el egyedül idáig? Hogy... hogy élted túl?
- Magam sem tudom...- motyogta halkan, majd újra felpillantott rám.- De talán... pont azért sikerült, mert veled kell lennem, Madara! Először csak rá akartalak venni, hogy gyere vissza a faluba. De tudod... az más egyáltalán nem érdekel, nem kell visszajönnöd. Csak engedd, hogy maradjak veled, segítek az álmod elérésében is, csak ne engedj el többé!
Ahogy ezeket kimondta végig mélyen a szemembe nézve, valami megmozdult bennem. Nem tudom többet magára hagyni. Egyszer elengedtem, de többször nem fogom, képtelen vagyok rá.
- Jól van, akkor... gyere velem- mosolyodtam el halványan.
A csendesen zokogó lány újra átölelt, mire szorosan magamhoz húztam. Csak egy kicsit toltam el magamtól percekkel később, hogy meg tudjam csókolni végre. Amikor megéreztem puha ajkait annyi idő után először, képtelen voltam leállítani magam. Percekig nem engedtem el a lányt, csak csókoltam, közben pedig éreztem, hogy visszatér belém valami, ami elveszett. Jobban mondva, amit én öltem ki magamból.
Amikor hosszú idő után ajkaink eltávolódtak, csak akkor értem el addig, hogy végignézzek rajta. Lábait és karjait apró sebek és horzsolások borították, oldalán pedig egy vágás éktelenkedett.
- Katsumi... mi történt veled?- kerekedtek el szemeim azonnal és átjárt az aggodalom.
- Azért nem volt veszélymentes utam- mosolyodott el halványan.
- És mindezt miattam...- hajtottam le a fejem.
- De én ezt egy percig se bánom!- hallottam meg Katsumi őszinte hangját.- Minden sérülés megérte, hiszen végre megtaláltalak. Amúgy is... már nem fáj.
- Biztos?- értem hozzá óvatosan sebéhez, amit nyikkanás nélkül tűrt.- Örülök, hogy itt vagy... kislány- mondtam ki mosolyogva első és legőszintébb gondolataimat.
- Nem vagyok kislány- mosolyodott el, mire játékosan összeborzoltam a haját.
- Nem, már tényleg nem.
Fújtatva igazította meg világos haját, mire csak nevetve magamhoz húztam és ajkaira tapasztottam a számat. Alig tudom elhinni, hogy újra itt van velem. Döntöttem, soha többé nem engedem el, főleg, hogy ő is inkább részt akar venni az álmomban. Amiről mondjuk még nem tud semmit, de majd lesz időm elmesélni neki, hiszen mostmár velem van és soha többet nem fogom ellökni magamtól.