15

706 51 8
                                    

~Katsumi szemszöge~
A falnak döntve hátamat lecsúsztam a földig, miközben képtelen voltam abbahagyni a sírást. A padló hideg volt, de ez most legkevésbé sem érdekelt, ugyanis éppen most veszítettem el azt az embert, akit a legjobban szerettem a világon. Nem értem miért van rajtam ilyen átok, miért veszítek el mindenkit, aki közel kerül hozzám, de már nem bírom tovább. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, végig folytak a könnyeim, miközben Madara szavai vízhangzottak a fejemben. Hogy képzeli azt, hogy boldog lehetnék nélküle, amikor ő jelent számomra mindent? Egyáltalán miért hagyja el a falut, miféle álomról beszélt? Tudtam, hogy nincs jóban a falusiakkal, sőt szabályosan utálja őket, de soha egyetlen kijelentést vagy megjegyzést sem tett, ami arra utalt volna, hogy egyszer elmegy a faluból. Honnan jött neki ez az egész és miért? Ha pedig tudta, hogy ez be fog következni, miért engedett olyan közel magához?

Reggel sikerült annyira összekapnom magam, hogy felöltözzek és elinduljak dolgozni. Az motivált leginkább, hogy hátha megtudok valamit Hashirama-samától Madara álmát illetően. Reméltem, hogy neki valamivel többet mondott, így lesz valamilyen kiinduló pontom, hogy hová mehetett. Több, mint öt hónap után először sétáltam egyedül a főépület felé, miközben magamon éreztem az emberek pillantásait. Furcsának találták, hogy egyedül sétálok? Higyjék el, én is.
Amikor beléptem az irodába egy nyúzott, kialvatlan Senjuval találtam szembe magam. Nem kellett semmit mondania, azonnal rájöttem, hogy egy percet sem aludt Madara távozása miatt.
- Hashirama-sama, Madara mondott valami konkrétat neked?- kérdeztem meg köszönés nélkül.
- Semmit. Reméltem, hogy téged egy-két részletbe beavatott és így meg tudnám keresni. De ezek szerint neked sem mondott sokat...
- Nem- sütöttem le a szemem szomorúan.
- Csak annyit mondott, hogy valóra fogja váltani az igazi álmát, ezért elvágja a kötelékünket és elhagyja a falut. Semmi mást- sóhajtott fel szomorúan.
Közben lassan odasétáltam mellé, igyekezve visszafolytani a könnyeimet, amik az egész éjjeli bőgés ellenére még nem fogytak el teljesen. A Senju hirtelen felállt és szorosan átölelt. Olyan fajta baráti ölelés volt ez, amire most nagyon szükségem volt. Bár nem javított semmit a darabokra szakadt szívem állapotán, de legalább egy minimálisan összeszedtem magam, hogy figyelhessek a munkára. A nap folyamán milliószor bevillantak a Madarával közös emlékeink, ezért a könny gyakran összegyűlt a szememben.

- Én mára végeztem, menj haza te is. Biztos elfáradtál- mosolygott rám kedvesen Hashirama-sama.
- Még maradnék. A munka valamennyire segít elterelni a gondolataimat- motyogtam, mire megértően bólintott egyet és magamra hagyott.
De annak ellenére, hogy azt vártam, majd a fontos iratokba temetkezve legalább pár órára megszabadulhatok a fájdalomtól, ez nem jött össze. Hiába próbáltam a teendőkre összpontosítani, már lelkileg teljesen kimerültem. Leszívott az egész napos szenvedés, az erőszakos gondolatelterelés, ami alig hozott sikert számomra, mégis rengeteg erőfeszítésbe került. Legfeljebb egy-két percre sikerült csak másra figyelnem, utána egyből belémhasított a fájdalom és a tudat, hogy ma nem fog senki értem jönni. Ma nem fog senki megcsókolni otthon szenvedélyesen, ahol mások nem látják. Ma nem fog senki megnyugtatni és olyan hatalmas szeretettel nézni rám, ahogy ezt Madara tette minden egyes nap. Egyszerűen nem hiszem el, hogy elveszítettem és nem tudok tenni ellene.
Éppen pár kósza könnycseppet töröltem le az arcomról, amikor valaki belépett az irodába. A késői órák miatt nem számítottam érkezőre, ezért meglepetten pillantottam fel, de ahogy felemeltem tekintetem, a vér megfagyott az ereimben. Az ezüstös hajú csak hatalmas nyugalommal odasétált hozzám, mire hátrálni kezdtem. Hátam a falnak ütközött, a piros szempár tulajdonosa pedig mélyen az én feketéimbe fúrta tekintetét. Kezével lassan végigsimított az arcomon, majd derekamra simította azt. Nem mozdultam, képtelen voltam tenni bármit is. Az egész napos lelki fájdalom mostanra fizikailag is kimerített, ezért csak tűrtem ahogy mindkét kezével átöleli a derekam és óvatosan magához húz.
- Katsumi... annyi mindent kell mondanom neked- súgta a fülembe Tobirama, miközben minden porcikámat átjárta a félelem.- Először is sajnálom. A bátyám rendesen kioktatott többször is, mire rájöttem, hogy mekkora idióta voltam. De minden fejemhez vágott sértése jogos volt és bár rosszul esik kimondani, de azt is megérdemeltem, hogy Madara földbe döngöljön. De már nagyon megbántam, hogy olyan erőszakos voltam veled és majdnem... nos, tudod. Mindenképpen magamnak akartalak, miközben eszembe sem jutott, hogy te esetleg mást szeretsz. Ne haragudj!- tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
Amikor megláttam tekintetében az őszinte megbánást és szégyent, elkerekedtek a szemeim. De itt még nem ért véget a mondandója.
- Hallottam mi történt és bármit megtennék, hogy megvígasztaljalak. Bár ellöktél magadtól, teljesen jogosan, azért tudok rólad egy-két dolgot. Tudom, hogy nincsenek barátaid és senki, akit közel engedtél volna magadhoz az Uchihán kívül. De az a szemét magadra hagyott- csillant meg szemében egy pillanatra a gyűlölet és düh.- Hadd segítsek neked.
- Mi van?- ennyi volt minden, amit ki tudtam nyögni.
- Szeretnélek jobb kedvre deríteni valahogy. Már megváltoztam, hidd el és eszemben sincs bántani téged vagy fájdalmat okozni neked, most csak segíteni szeretnék. Mint egy legjobb barát vagy... akár több is- suttogta, miközben közelebb hajolt hozzám.
Ajkait csak pár centi választotta el a számtól, de nem csókolt meg, várta, hogy én lépjek. Én csak lesütöttem a szemem és a padlót kezdtem bámulni, amikor megéreztem puha ajkait a homlokomon. Madarától is sokszor kaptam homlokpuszit, de az nem ilyen volt. Azok sokkal jobban estek, most nem éreztem semmit csak Madara hiányát.
Testem mégis beleborzongott az érintésébe, ami a férfiben hamis reményt keltett, így ajkait újra homlokomhoz érintette.
- Na... akarsz engem, Katsumi?- kérdezte meg a megerősítésemet várva.
- Nem. Ne haragudj, de nem...- motyogtam előre félve az erőszakos reakciójától.
De az most elmaradt, helyette leszedte karjait a derekamról és ellépett tőlem.
- Ahogy akarod. De legalább hadd kísérjelek haza- mosolygott rám halványan.
Ez nem az a Senju Tobirama, akit eddig én ismertem, az nem volt ilyen kedves. Miért viselkedik most teljesen másképpen velem, mi ütött ebbe is?
- Oké- nyögtem ki sokára és elindultam előtte.
Szótlanul haladtunk egymás mellett, miközben többször is rámpillantott. Amikor hazaértünk, vagyis Madara régi házához, hiszen egy ideje ez az otthonom, egy gyors köszönés után elindultam befelé. De ekkor a Senju megragadta a kezem és visszahúzott.
- Rendben leszel?- fúrta tekintetét az enyémbe.
- Nem, hogy lennék rendben?- fakadtam ki zokogva.
A férfi magához húzott és erősen átölelt, mire erőtlenül vállába fúrtam a fejem. Elkezdte a hátam simogatni, miközben folyamatosan nyugtatni próbált.
- El kell engedned, akármennyire nehéz. Még ha nem is szeretnéd, úgy lesz a legjobb, ha elfelejted. Végülis nem rohanhatsz csakúgy utána- súgta a fülembe, mire egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.
Hogy ez nekem miért nem jutott eddig eszembe? Őrültség, igaz. Főleg, hogy azt sem tudom hová ment és mit csinálhat. De ha sikerül találnom valami kiindulópontot, akkor...
- Megleszek, köszönöm- szakadtam el tőle és beszaladtam a házba.
Gyorsan lerúgtam a cipőmet és berohantam a nappaliba. Átnéztem az összes iratot és dokumentumot, amit otthon találtam, de nem bukkantam semmi nyomra. Csalódottan ültem le, amikor bevillant az agyamba, hogy még soha nem jártam a ház pincéjében. Azonnal felpattantam és lesétáltam a lépcsőn a sötét helyiségbe. Normális esetben ezt soha nem tettem volna meg, főleg, hogy rettenetesen félek a sötétben. De most annyira motivált az, hogy talán rábukkanok valami fontos információra, hogy nem érdekelt semmi más. Gyújtottam egy gyertyát és beléptem a tágas pincébe, ami tele volt könyvekkel, tekercsekkel és egymásra pakolt papírokkal.
- Akkor kutassunk- mondtam ki hangosan, miközben letettem a gyertyát és kezembe vettem az egyik tekercset.- Franc, ebben nincs semmi! Na talán majd ez... ajj, ne már! Ez is totál felesleges- motyogtam magamnak, illetve a sötétségben rejtőző esetleges démonoknak.

A legutolsó könyvet vettem a kezembe és csalódottan dobtam le magam mellé, amikor abban sem találtam semmi használhatót. Felkaptam a hozzám legközelebb lévő vastag könyvet és háromszor belevertem a fejem.
- Miért, miért? Csak kell itt lennie valaminek... Istenem, csak adj valami jelet, hogy van esélyem megtalálni Madarát, kérlek!- kiáltottam fel csalódottan, amikor a kezemben tartott könyvből kihullott egy kopott, szakadt szélű térkép.
Meglepetten kezdtem el tanulmányozni, amikor megpillantottam rajta egy érdekes részletet, mégpedig a tegnapi dátumot.
- Köszönöm!- emeltem fel tekintetem hálásan, majd felpattantam a földről és elfújtam a gyertyát.
Felfutottam a házba és pillanatok alatt átöltöztem, aztán sietősen telepakoltam egy hátizsákot néhány dologgal, amire szükségem lehet. Nem gondolkodtam azokban a percekben, öntudatlanul cselekedtem. Elvakított a remény, hogy talán megtalálhatom Madarát, hiszen a térképen be volt jelölve egy útvonal, ráadásul rajta volt a tegnapi dátum, amikor Madara elhagyta a falut. Remegő kezekkel írtam pár sort egy darab papírra arra az esetre, ha valamelyik Senju keresne. Azt persze nem írtam, hogy mit találtam, csak annyit, hogy elhagyom a falut én is. Nem akartam szólni Hashirama-samának, habár joga lett volna tudni róla. De száz százalékig biztos voltam benne, hogy ha van valaki, aki jobb belátásra tudja bírni Madarát, az én vagyok.
Örültség lenne egyedül, egyszerű lány létemre elindulni egy ilyen veszélyes útra messze Konoha határaitól, amikor bárhol megtámadhatnak? Igen, természetesen az. Megteszem ezt annak érdekében, hogy esetleg újra együtt lehessek életem szerelmével? Még szép. Mondjuk ott van a Sharinganom, amit felébresztettem az anyám halálakor, de használni nem tudom. Viszont a szükség nagy úr, ha kell, majd rájövök egy-két titkára.
A kapun kívül még visszanéztem Konohára, majd összehúzva a fekete köpenyemet, elindultam. Talán hülye vagyok, hogy megteszem ezt, meglehet. De inkább haljak meg a Madara utánni keresés során, minthogy éljem az életem nélküle.

Kegyetlen szerető szívWhere stories live. Discover now