18

554 51 5
                                    

Már majdnem elértem a nő által megadott helyre, ahol elméletileg a Kyuubi tartózkodik, akit Madara el akar fogni, amikor zajra lettem figyelmes. Zavartan elbújtam az egyik fa mögé és hallgatózni kezdtem azt remélve, hogy nem botlok megint egy csapat ellenségbe.
- Nem látod sehol? Itt kell lennie...- hallottam meg egy férfi hangját.
- Nem, de meg kell találnunk. Illetéktelenek nem mászkálhatnak itt csakúgy- morogta valaki ingerülten.
Szorosan a számra tapasztottam a kezem, mert éreztem, hogy rólam beszélnek. Talán rábukkantak a három férfire, akiket nem sokkal ezelőtt megsebesítettem. Vagy talán meg is láttak és követtek idáig. Levegőt is alig mertem venni, mert volt egy olyan érzésem, hogy ezek nem szokványos alakok. Ha észrevesznek, nekem befellegzett. Hangtalanul, lassú léptekkel elindultam be a fák közé, remélve, hogy ott találok valami búvóhelyet, amíg ezek elmennek. De óvatlan voltam és megcsúsztam a domb sziklás oldalán, bokám kificamodott és hangos puffanással estem el. Pár métert lennébb csúsztam, mire sikerült megkapaszkodnom valamiben, és ahogy feltápászkodtam, megláttam magam előtt két férfit.
- Végre megvagy- vigyorodott el az egyik, miközben ökölbe szorította a kezét.
Hogy lehetek ilyen szinten szerencsétlen, te jó ég?
Egyikük elindult felém, mire hátráltam egy lépést és csak akkor vettem észre, hogy egy mély szakadék van mögöttem. Ijedten léptem előre, mialatt az idegen megragadta a karjaimat és szorosan hátrafeszítette. A karjaimat szorítva térdre kényszerített és megálltak mindketten mellettem.
- Mit csinálsz itt?- kérdezte az egyikük komoran.
- Keresek valakit- motyogtam, mire erősebb lett karomon a szorítás.
Fájdalmasan szisszentem fel és értetlenül néztem fel a mellettem állóra.
- Ezt miért?
- Tudom, hogy hazudsz- vágta rá, miközben lekevert nekem egyet.
- Nem, ez az igazság...
Hangom olyan halk volt, hogy abban sem voltam biztos, hogy meghallották, amit mondtam. A szememben összegyűltek a könnycseppek az ütés hatására és rettenetesen égni kezdett az arcom. Nagyon erős volt a pofon, amit kaptam, alig tudtam visszafogni a sikolyom.
- Ki vele, mit csinálsz itt?- ordított rám a karomat szorító tag.
- Már mondtam... keresek valakit!- szóltam olyan határozottan, amennyire csak tudtam.
De hangom még így is elenyésző volt a két férfi erőszakos kiáltásai mellett.
- Öld meg!- hangzott az egyikük kegyetlen parancsa, mire elkerekedett szemekkel pillantottam fel rá.
- Mi? Miért?- kiáltottam fel ijedten, de nem kaptam választ.
Helyette egy szúrást éreztem az oldalamon, majd a szorító kezek elengedtek, én pedig előre estem. Meg sem próbáltam felállni, túl erős volt a fájdalom. Csak remegő kezem mozdítottam meg és kihúztam a véres kunait testemből. A két férfi elégedetten odébbállt, otthagyva engem meghalni.
De gondoltam, hogy el fognak menni, ha látják, hogy képtelen vagyok felkelni, igazság szerint ez volt a tervem. Tudtam, hogy lehetetlenség lenne legyőzni őket és csak a vesztembe rohannék, ha harcba bocsátkoznék velük. Ezért engedtem, hogy megsebesítsenek és sorsamra hagyjanak abban reménykedve, hogy meg tudom gyógyítani magam. Bár orvosi ninjutsum még mindig nem a legjobb, sőt attól távol áll, de ha mindent beleadok, elég hatékony. Valahogy ülő helyzetbe tornáztam magam és elkezdtem meggyógyítani a keletkezett sebet. Amikor viszonylag sikerült összeforrasztani a vágást, véres ruhámmal nem törődve elindultam tovább. De alig tettem pár lépést, éreztem, hogy elszédülök és kicsit forogni kezdett velem a világ. Egy fának döntöttem hátamat, miközben lehunyt szemmel, feltartott fejjel próbáltam eszméletemnél maradni. A lábaimból kiment az erő és térdre estem, de a szédülés lassan elmúlt. Ittam egy kis vizet, majd hátizsákomat inkább ledobtam a vállamról, hogy könnyebb legyen sétálni, és lassan elindultam. Minden cuccom benne volt, de már magamat is alig tudtam vonszolni, még azt is magamon cipelni lehetetlennek tűnt. Miközben haladtam az ösvény felé a fákban kapaszkodva, óvatosan végignéztem magamon. Lábszáraimon vékony vércsíkok folytak le a tüskék okozta sebekből, oldalamon még látszott egy kis vágás, ami már nem volt annyira mély, de még észrevehető volt. Már nem vérzett a sebem, de a pólóm véres volt, kifakult ruháimon még jobban látszottak a vörös cseppek. Köpenyemet szintén letettem egy ideje, már nem láttam értelmét a viselésének. A karomat horzsolások borították, amiket az érdes sziklafal okozott, egyik kézfejemen volt egy nem mély, de hosszú vágás. Azt sem tudom, hol szereztem már.
Ahogy haladtam felfelé, lábaim akaratlanul gyorsabban kezdtek menni. Mintha testem megérezte volna, hogy közel vagyok a célhoz, ezért reflexből gyorsítani kezdtem.
Most először őszintén éreztem, hogy már majdnem ott vagyok. Hogy már közel vagyok Hozzá.

Kegyetlen szerető szívWhere stories live. Discover now