Az Iroda Poirot-ja (Ranpo x OC)

6. rész: Megismerni Edogawa Ranpot

Ahogy haladtak a vasútállomáshoz, Atsushi egyre inkább kezdett felnézni a lányra. Változatos fejlődésben ment keresztül ezen a két napon. Pedig este csupán régi aktákat nézett át. Apropó akták..

-Yumiko-san, milyen aktákról beszéltél? -nézett a mellette haladó barna hajúra, aki a nála maradt, rejtélyes pisztolyt tisztogatta egy kendővel.

-A régi ügyeim érdekességeit tanulmányoztam.- vont vállat, és kissé erősebben hozzádörzsölte a pisztolyához az anyagot, hogy a kosz, mely szemet szúrt neki, lejöjjön róla.

-Nyomozó voltál? -kerekedtek ki a tigrisember szemei, és egy kisebb infarktust kapott, ahogy a nő a szeme felé fordította a csövét. -Ó-Óvatosan, mert elsülhet!

A nő unottan nézett vissza rá, és sóhajtva megforgatta zöld szemeit.

-Atsushi, ez az én pisztolyom, hamarabb tanultam meg lőni, minthogy ki tudtad volna mondani, hogy fapapucs. -minek hiszi őt? Egy őrült agyatlannak? Bár szívesen orosz-rulettezik, most nem ez állt szándékában.- 10 éve használom ezt a kicsikét, és még egyszer sem vétettem vele hibát.

-H-Hány éves vagy, Yumiko-san?!- kerekedtek ki Atsushi szemei. 

-24 éves vagyok. -forgatja ujjai között a gyilkos eszközt, a két nyomozó pedig egyszerre hördül fel. Bizony, rengeteg embertől megkapja, hogy fiatalabbnak néz ki a koránál, de ő nem igazán zavartatja ezzel magát. Remélhetőleg ez a tulajdonsága idősebb korára is megmarad.

- Yumiko-san, azt hittem, 19-20 éves lehetsz! -mondja meglepetten, Ranpo pedig csupán magában őrjöng. Hisz a szeszélyes, kiszámíthatatlan majdnem annyi idős, mint jómaga. Bár, sejtette, azonban inkább beosztotta egy 19 éves fiatalnak. Megrázta fejét, és kihívóan nézett a távoli messzeségbe. Nem, ez nem ábrándíthatja ki! Le fogja győzni újdonsült társát, és megmutatja, hogy akik képességgel születnek, azok felsőbbrendűek! Főleg ő! Most nem fog beszélni a rendőrrel, azonnal nekilát a munkának, hogy még ideje se legyen a nőnek! Megmutatja, ki a nyomozó a háznál!

-"Fogadjunk, hogy megint valami összeesküvés-elméletet tervel ki ellenem.."-gondolta Yumiko, és megforgatta unottan szemeit. -"Fogja fel, hogy nincs kedvem versengeni. Nem illik ezzel meggyalázni a halottakat."

Az út maradék része viszonylag csendben telt, annyi érdekességgel, hogy a fegyver miatt -melyet a lány egész úton fényezgetett- eléggé sokan elkerülték őket, és párszor még össze is súgtak hátuk mögött. Elvégre, aki nyilvánosan pisztollyal járkál, azt sokan elítélik. Amint beléptek a szokásos ajtón, mely az iroda belsejébe vezetett, Dazai vidáman ugrott eléjük.

-Nahát! Már vissza is értetek? Ez gyors volt! -mosolygott, és Ranpo és Yumiko felé fordult.- Milyen volt a közös munka?

-Rémálom.- suttogta Yumiko.

-Egyedül is tökéletes vagyok, nem értem, miért kellett neki velem jönnie.- tette tarkójára kezeit, és elkezdett nyafogni, mint egy kisfiú.

-Mr. Öntelt inkább hallgasson, amíg fényezted magad a rendőröknek, én  megoldottam az ügyet.- mordult rá a lány, a fekete hajú pedig megemelte hangját.

-Oh, igen? És kit lőttek le majdnem? Mert biztos nem engem. -nyitotta ki egyik szemét, és mérgesen Yumikora nézett vele.

-Számítottam a lövésre, nincs semmi bajom, azonban ha talán te oldottad volna meg az ügyet, és egy kezdő rendőr nyitotta volna ki a szekrényt, akkor már biztos a sürgősségin feküdne, vagy a hullaházban! -emelte fel ő is a hangját, Ranpo pedig indulatosan felé fordult.

-Mit mondtál?! - reagált hevesen, Dazai azonban sóhajtva közéjük állt, mielőtt még egymásnak ugrottak volna.

-Oké-oké, be lehet fejezni! Hahj, ez nehezebb lesz, mint gondoltam..-hunyta le szemeit, Yumiko pedig karbatéve kezeit fordult nekik háttal. Dazai megfogta vállukat, majd ismét vidám hangsúllyal folytatta- Most pedig, együtt megyünk új tetthelyünkre.~