Crimson punks

XIII.

A napok egyformán teltek. Egyre egyformábban. Reggeli, edzések, gyakorlatok, ebéd, még több edzés késő estig, vacsora, majd villany oltás. Gondolataim kezdtek eltompulni, a keresést pedig elkezdtem feladni. Valami bent a mellkasomban kétségbeesetten jelzett, akárhányszor kimerészkedtem villanyoltás után. Kezdtem feladni a reményt. Egyetlen esélyünk is odalett társam hiányával. Az elkeseredés pedig felemésztett, megfertőzte az egyébként gondtalan, üres napokat, kongóan néma fejjel töltöttem el utolsó pár hetem a képzési centrumban. Egyre kevesebbet gondoltam a többiekre, egyre kevesebbet gondolkodtam, ami azt illeti. A képzés végére annyira beépültem az állam katonája szerepbe, hogy bárki elhitte volna, hogy az vagyok.

A kitüntető ceremónia egyszerű volt, nem hívtak meg külsősöket rá. Elit alakulat voltunk, titkos arcok, öltözetünk teljes mértékben el is fedte, hogy senki se tudhassa kik vagyunk. Hogy senki se gyilkolhasson meg minket mikor nem szolgálatban voltunk. Megkaptuk a papírjainkat, felolvasták a neveket és szárazon gratuláltak. Ennyi volt hát. Lehetett választani, hogy a katonai kollégiumban szállunk-e meg, vagy haza akarunk térni. A kollégiumot választottam és még aznap elszállítottak kevés ingóságommal együtt új helyemre.

A szállás gyatrább volt, egyetlen szobatársam a lábát lóbálta a felső ágyon ülve, kíváncsian nézett rám, mikor beléptem. Torkom halkan megköszörülve bólintottam és lepakolva a beton monstrumra meredtem, ami még mindig zavaróan közel volt most, hogy szabad voltam onnan.

- Minho vagyok. – mutatkozott be a fiú, elfogadtam barátságos, erős jobbját. Kérges keze volt, mintha fával dolgozott volna, biccentettem.

- Yeosang. – ledobtam a táskám és leülve mellé az idegenre néztem. Sose láttam még. – Egyszer sem láttalak a képzésen.

- Két éve képeztek ki. – nézett rám, mielőtt visszalendült volna a helyére. – Túl sokan meghaltak egy balesetben így a projektet elnapolták a ceremónia napján. – fejem fölül hallgattam hangját, csak hümmögtem egy sort válaszul. Azt hittem mi voltunk az elsők. Úgy hitegettek minket. Nem mintha hatalmas megtiszteltetésnek vettem volna, hogy a családom legyilkolására fejlesztett elit csapat része lehetek.

Szobatársam nem volt bőbeszédű, de barátságos, élveztem a csendet és hagytam gondolataimat saját útjukat járni. Ma még nem kellett semmilyen gyakorlatozás, vagy bevetés miatt aggódnom.

Az első nap így telt el, az este pedig hamar elnyomott az álom.

Másnap megkaptuk a beosztásunk. Egyelőre városi járőrözés volt a dolgunk, nem több. Egy hónap járőrözés a nagy bevetés előtt. Akármit is takart a rejtélyes bevetés, gyomorgörcsöt okozott pusztán a tudat is.

Idegesen öltöttem magamra a ruhámat, mikor eljött az idő, Minho barátságosan lökött meg vállával, mikor látta, hogy izgulok. Úgy éreztem Hyunjin óta először óta olyan partnerre tettem szert, akiben szintén bízhatok. Legalábbis valamennyire. Valami azt sugallta, megbízhatok benne.

***

San kíváncsi tekintettel figyelte egy fal árnyékában az új elit tagokat, egyébként is éles vágású szemei még inkább összeszűkültek, mintha át akart volna látni a sötétített sisakokon. Bármelyikük lehetett Yeosang. Talán ő még nem is járőrözött. És sokkal többen voltak, mint vártam. Igyekeztünk megszámolni őket az elmúlt pár napban, mióta Mingi hazaért a hírrel, az elitek elkezdik a járőrözést. Szorult a hurok a nyakunk körül és nem tudhattuk biztosan mennyien vannak pontosan.

- Menjünk! – mondtam szelíden a figyelő fiúnak, hátrafordult és végig mért, majd biccentett, mikor látta, ösztönzésem pusztán azért szól, mert nem látom értelmét szuggerálni a mai járőröket. Nem volt rajtuk semmilyen megkülönböztető jelzés. Csupán alkatuk és magasságuk alapján próbáltunk rájönni mennyien lehetnek.