Szövetségesek [ BEFEJEZETT ]

Parkban

-...ahha. -jegyezte meg.
Crowley nem tűnt sem meglepettnek sem aggodalmasnak, sem pedig dühösnek.
-Mit gondolsz? -kérdezte tőle Aziraphale, miközben egy csésze teát nyújtott át nekem. Halkan megköszöntem, erre a démon csak mégjobban össze ráncolta az amúgy is bosszús homlokát.
-Sétáljunk egyet. -mondta.

A parkban azon a napon szokatlanul kevesen sétálgattak. Kevesebb ügynök ült a padokon, hogy gyanútlanul üzleteljenek és így kevesebb volt a kacsa is, akinek megérte oda úszni hozzájuk.
-Khm. -Aziraphale finoman köhintett és a szemét forgatva Crowleyra nézett. Először nem értettem, ezzel mit akarhat, aztán leesett, hogy egyedül szeretne lenni vele. Indulni készültem, amikor Crowley megszólalt.
-Elmennél? -kérdezte színtelen hangon.
-Crowley! -szólt rá Aziraphale, de én csak legyintettem egyet.
-Semmi gond.

A park szélén húzódó kőfalra fel ültem, és elővettem Anne Nutter könyvét. Még mindig üresek voltak benne a lapok.
Csalódottan csaptam össze a könyvet, és dőltem hátra. A nap sütést élveztem, és közben olyan szomorú gondolatok férkőztek be a fejembe, hogy talán most utoljára lehetek itt, ezen a helyen, ebben a napsütésben.
Ami már kezdett is elmúlni.
Az árnyék hirtelen vetült rám, kinyitottam a szemem hogy körülnézzek. A nap sugarait Noah alakja takarta ki előlem, és így a feje körül alkottak fényes gloriát.
A fiú mosolyogva huppant le mellém.
-Szia.
-Szia.
-Megzavartalak?
Felnevettem.
-Nem, már éppen kezdtem megunni a ritka alkalmak egyikét, amikor süt a nap.
-Akkor jó. -vigyorgott. -Még be sem mutatkoztam. Noah Way vagyok.
-Én Lisa Apparat. -fogtam vele kezet.
A keze egyszerre volt erős és lágy, és úgy tűnt, velem ellentétben már sokszor mutatkozott be másoknak.
-Pepper bátyja, igaz?
-A féltestvére vagyok.
Bólintottam egyet.
-Mindig egyedül szoktál ide jönni? -kérdezte.
-Igazából nem vagyok egyedül.
-Nos... akkor ha zavarok, vagy ilyesmi...
Mielőtt még felállhatott volna, megfogtam a karját, hogy maradjon.
-Várj. -nevettem. -Látod ott azt a padot? -kérdeztem a távolba mutatva.
-Aha.
-És rajta a két fehér és vörös hajú fickót?
-Aha.
-Na. Velük vagyok.
-Apukád? Vagy bácsikád?
Elgondolkodtam, mi is lehetne a megfelelő szó arra, hogy egy angyallal és egy démonnal üzleti kapcsolatból szövetkeztem, hogy együtt mentsük meg a világot.
-Barátok. -sóhajtottam.

•••

-...és így jutottam el ide. -fejezte be Crowley.
Aziraphale elgondolkodva bámult maga elé, aztán felnézett a barátjára.
-És mindezt a hátam mögött!
-Nem is olyan rossz. -gondolt bele Crowley. -Alakul a lány.
-Alakul?! -háborodott fel Aziraphale. -Csak ne alakuljon itt. Hamarosan ismét vége a világnak, és ő meg... Várjunk, hol van most?
-Ott. -mutatott Crowley a park szélén álló kőfalra, a tetején a lánnyal és egy ismeretlen ám annál gyanúsabb fiúra.
-Na tessék! -szólt megint Aziraphale, amikor a fiú kezet fogott a lánnyal. -Te csinálod, igaz?
-Én? -kérdezte hatalmas meglepődéssel.
-Elcsábítod őket! Mint a paradicsomban. Folyton ezt csinálod...
-Nyugodj meg, angyal! Had ismerkedjenek. -közben továbbra is azzal a mérges tekintettel nézett, amivel mindig is szokott.
-De ne most! Fontosabb dolgaink is vannak.
Észre sem vették, és máris úgy marakodtak, mintha szülői felügyelettel kellene a lányra vigyázniuk. Ez azonban egyiküknek sem tűnt fel.
-A szerelem mindent legyőz. -panaszolta Crowley.
Aziraphale épp akkor nézett rá, de még abban a pillanatban elkapta róla a tekintetét.
-Beköltözik a városba. Megjelenik a boltban. Ide hív téged. Szerelmes lesz. És magával hozza a világvégét. -csóválta a fejét az angyal.
-Kezdem megkedvelni. -szólt a démon.

•••

-Úgy látszik ide jönnek.
Noah észre vette a könyvet amit eddig szorongattam, -mentségemre, miután Anatema elvesztette egyszer az ő könyvét, én ezt mindenhová magammal viszem- és összeráncolt szemöldökkel olvasta el az elejét.
-Ez... Ez egy mesekönyv. Izé. -kezdtem bele. -Családi örökség, és gondoltam... -a mondatot nem tudtam befejezni.
-Mit gondoltál? -várt türelmesen a válaszomra, aminek nem létezett értelmes befejezése.
-Semmit. Hagyjuk.
-Ismerem a könyvet. -mondta a távolba bámulva a két fickót nézve, akik lassan sétáltak egymás mellett. Beszélgettek.
Meglepetten fagytam le egy pillanatra.
-Ismered? Több is van belőle?
-Nem, nincsen. -nevetett. -De híres. A felmenőim boszorkány vadászok voltak.
Ijedten hajoltam messzebb tőle. Talán végig ezt akarta, már az erdőben tudta hogy az vagyok. Az a hülye boszorkány égetés meg csak rontott a helyzeten.
Aziraphale-ék odaértek hozzánk, és észrevették -vagy érezték -a feszültséget a levegőben.
Crowley izgatottan fordult felém.
-Valami gond van?
-Lisa, csak a felmenőim azok. Én nem vagyok az. -folytatta Noah.
-Mi? -kérdezte az angyal.
-Boszorkány vadász.
-A lány pedig nem boszorkány -mondta unottan Crowley.
Ez már egy kicsit jobban hangzik.
-Tudsz valamit? -kérdezte a fiútól.
-Ö... Például?
-Nos, akármit. Recepteket, varázsitalokat,
-Egyikük sem boszorkány. -szólt Aziraphale.
Crowley türelmesen fordult felé.
-Elég, ha a felmenőik azok voltak.
-Hát, ha gondolja később tudok mutatni egy két dolgot. -vont vállat Noah. -De hamarosan mennem kell.
-Örülök, hogy találkoztunk. -mosolygott rám, amit viszonoztam.
-Nem sokára találkozunk. -mondtam, mire Crowley gúnyosan hozzátette;
-De még mennyire.

•••

-Tetszik, igaz? -kérdezte a démon a könyvesbolt felé menet.
-Ki?
-Ti, emberek, azzal hogy butának tettetitek magatokat, csak még butábbnak tűntök. Hát a fiú!
-Ja, hogy ő.
-Mégcsak nem rég ismerik egymást, Crowley! -teremtette le az angyal. -Hagyd szegényt.
Pár percig csendben sétáltunk tovább, furcsáltam is, miért nem a fekete kocsival száguldunk fülsüketítésig Queent hallgatva.
-Nem tetszik neki. -motyogta az angyal.
-Dehogynem. -vágta rá a démon.