Szövetségesek [ BEFEJEZETT ]

Prológus

Az emberek a Majdnem Armageddon előtt, alatt és után sem észleltek semmit a dologból. Folytatták az életüket ott, ahol az előző pillanatban abbahagyták: rossz üzletet kötöttek, a mellettük ülő utasokat szidták, megtapogatták melyik alma a jó, és csak fejüket csóválva nézték, amikor egy kutya gazdája ahelyett hogy felszedné a piszkot, inkább körbe néz látta-e valaki az esetet, majd elszalad.

Crowley és Aziraphael a szokásos pavilon alatt találkoztak, hogy  a Criterion-ban ebédeljenek, majd teljes kiőrlésű barna kenyérrel etessék a St. James park kacsáit, akik már hozzászoktak, sőt, követelték a fényűzést.
Aziraphael, mint mindig, pontos volt, ezzel szemben Crowley félórát késett.
Az angyal lelkesen integetni kezdett barátja felé, az pedig csak hanyagul meglendítette a karját.
-Crowley.
-Angyal.
Az üdvözlés után (bár Crowley erősen elutasította ezt a kifejezést), Aziraphael már indulni is akart, de a démon feltartva a mutató ujját megállította.
-Ő... izé, figyelj csak. -kezdte.
Aziraphael figyelmesen hallgatta minden szavát, Crowley pedig már ettől idegesebb lett, ki tudja miért.
-Lehet hogy mostantól majd ritkábban fogunk tudni ebédelni.
-Akkor vacsorázzunk?
-Nem igazán így értettem. -vakargatta a halántékát.
-Reggelizhetünk is, nem messze innen...
-Nem is erre gondoltam. -vágott közbe. -Lent utána néztek az ügyemben, és rájöttek, hogy a Majdnem Armageddon után nincs már dolgom. Az összes démon arra a napra készült egész életében, és most új feladatokat kell nekik adni, amíg el nem jön az új Armageddon.
Aziraphael továbbra is türelmesen hallgatta barátja kusza szavait.
-Át helyeznek. -mondta Crowley. -Azt hiszem Olaszországba. Vagy Portugáliába. Az hol is van? Mindegy.
-El halaszthatjuk az ebédet. -ajánlotta fel az angyal, Crowley pedig már a haját tépte.
-Nem fogunk tudni többet ebédelni. Sem vacsorázni, reggelizni, teázni, borozni, olvasni, semmi!
Aziraphaelnek kellett pár óra míg felfogja mit is mondott neki a legjobb (és egyben egyetlen) barátja, de ez a pár óra az idősíkon kívül telt el, így az emberek ebből -rendszerint- semmit sem vettek észre.
-Sajnálom, cimbi. -tette az angyal vállára az egyik kezét, aztán gyorsan vissza is húzta, mert úgy érezte túl sok érzelmet nyilvánított ki.
-De hát eddig is sikerült őket kijátszanod! -próbálkozott Aziraphael.
-Bár a démoknoktól elvárnak valamennyi ellenszegülést, hisz lételemünk a lázadás, odalent tilos ellenszegülnünk a parancsoknak. -fejtette ki Crowley. -Nem várhatod el, hogy válasszak a pokol és a Föld között. Hidd el, őket választanám utoljára, de ami büntetés rám várna, az mindennél rosszabb.
-Jól van. -húzta ki magát Aziraphael.
Meggyőzte magát, nem sodorhatja bajba a barátját, hiszen az rossz lenne és ő neki jót kell cselekednie.
-Remélem, élvezni fogod az ottani munkát is. -mosolygott, legbelül azonban mélyen összetört. Így már biztosan nem megy ebédelni sem, soha többet. Egyedül enni legalább olyan borzalmas, mint töltelék nélkül enni a sushit.
Sushizni sem fog többet...
-Látom ez letaglózott. -nézte össze ráncolt szemöldökkel Crowley.
-Nem, egyáltalán nem. -mondta gyorsan Aziraphael, és megigazította a mellénye gombjait, majd hogy a démon ne lássa mennyire szíven ütötte a dolog, a zsebórájára is vetett egy pillantást.
-Akkor hát viszlát, angyal. -mondta Crowley. Intett, és az utánozhatatlan stílusával hátat fordított a barátjának.
-Viszlát, Crowley.
Aziraphael, mint minden reggel, ma is ezerféle képpen elképzelte a napját. Talán ananászos csirkét eszik jázmin rizzsel, vagy inkább valami tésztát, hogy utána még sushizni is beülhessenek, ahol úgyis lesz rizs...
Talán fagylaltoznak utána, majd a könyvesboltban lerészegednek, és felidézik a Majdnem Armageddont.
De semmiképpen sem ér véget a barátsága az egyetlen barátjával. Így már egyedül volt. Ez sosem fordult még elő vele, Crowley az idők kezdete óta mellette volt.
És most elment.
Úgyis visszajön. -gondolta az angyal. A lázadás a vérében van.