második

3.4K 267 16
                                    


Reggel fáradtan keltem, mert éjjel sokáig fel voltam, hogy befejezzek egy történetet azelőtt, hogy elmenne az ihletem. Álmosan nyitottam ki a szekrényem és szedtem ki belőle egy fekete farmer nadrágot, egy fekete pólót fekete garbós pulcsival és zoknit alsóval. Aznap dolgozni is mennem kellett, úgyhogy a frissen mosott munkaruhámat is elraktam, ami igazából csak egy póló volt a könyvesbolt logójával ellátva. Muszáj voltam munkát vállalni, hogy legyen zsebpénzem, mert nem volt merszem apától kérni, miután nem tekintett rám fia ként. Tehát ez volt majdnem a negyedik éve, hogy ott dolgoztam és igazából szerettem is, mert ki ne szeretne könyvek között lenni pár óráig, ha olyan mint én?

Sokszor kaptunk kedvezményeket, ezért otthon is könyvekből állt a szobám, annyit vettem és olvastam. Ezzel szerettem volna foglalkozni, az írással, azért is tanultam keményen, hogy ilyen egyetemre mehessek, persze csak ösztöndíjjal, mert senkim nem volt, aki fizette volna azt. Az irodalom tanárom szerint nagy esélyem volt, hogy megkapjam azt, ő is támogatott a terveimben és Seokjin is.

Más nem is tudott róla, de nem is kellett. Igen, apa sem. Szerintem azt sem tudta, hogy dolgozom és nem is érdekelte. Beletörődtem, de én mindennap érdeklődtem felőle, mert engem érdekelt az apukám. Nekem már csak ő volt az egyetlen rokonom, ő volt a családom és ehhez foggal-körömmel ragaszkodtam.

Miután rendbe szedtem magam és szőke hajamat is elrendeztem a fejemen, felvettem a fekete vastag keretes szemüvegemet is. Azelőtt egy évvel vettem észre, hogy romlott a látásom, ezért elmentem egy szemészetre és ott derült ki, hogy bizony közellátó vagyok. Sokszor kontaktlencsét hordtam, de néha az orvos szerint pihentetnem is kellett a szemeim és pár napig szemüvegben járni, ami nem zavart engem. Jól éreztem magam benne, illett hozzám. Ezért sokan azt hitték, csak divatból van rajtam az okuláré.

A konyhába érve lefőztem két adag kávét, egyet apának, egyet pedig magamnak. Mindig én keltem hamarabb, mert sokszor beugrottam a könyvtárba a suliban, hogy tudjak egy kicsit olvasni és imádtam ott lenni. Ha meg nem mentem, akkor csak azért, hogy tudjak apának kávét főzni, mert tudtam, hogy sosem reggelizik ilyen korán viszont imádta a kávét.

-Jó reggelt! - köszöntem rá mosolyogva a kómás férfira. Ő is elmorgott valami hasonlót, aminek mindig nagyon megörültem. Nem sokat hallhattam a hangját az évek alatt, épphogy pár mondatot beszélt velem naponta.

Sietnem kellett, mert minél több időt akartam a könyvtárban lenni, ezért kapkodva köszöntem el az apukámtól és rohantam ki az ajtón, de alig tettem pár lépést, mikor észrevettem, hogy a konyhában maradt a telefonom. Visszaszaladtam érte, de jobb lett volna, ha inkább nem teszem, mert akkor láttam meg, hogy apa a kávét, amit még csészébe is töltöttem neki és ízesítettem kettő cukorral, ahogy mindig itta, a mosogatóba önti. Nem tudtam miért teszi. Ennyit sem akart tőlem elfogadni és ez nagyon fájt. Az jutott eszembe, hogy sosem láttam, hogy megissza, ezért lehet mindig úgy végezte a fekete ital. Mikor észrevett ijedten nézett rám, de én erős akartam maradni és nem mutatni, mit okozott bennem ezzel a tettével.

-Csak itt hagytam a telefonomat! - lengettem meg a készüléket, amit szintén magamnak vettem, egy erőltetett mosollyal az arcomon és már ki is viharzottam a házból.

Nagyon nehéz volt megállni, hogy el ne sírjam magam, de nem akartam, hogy lássák, viszont mikor beértem az iskola könyvtárába, kirobbant belőlem. A terem legvégében kuporodtam le, a hatalmas, könyvvel megpakolt polcok mögé, ahol akkor sem látna senki, ha nem lenne kihalt a helyiség és tömeg lenne. Ez viszont lehetetlen volt, mert én nyitottam azzal a kulccsal, amit még az irodalom tanárom adott nekem.

Nem tudtam elviselni azt az érzést, hogy apa ennyit sem akart belőlem. Még egy csésze kávét sem volt hajlandó elfogadni tőlem, mert utált engem. Utálta, hogy a fia vagyok és a saját nememhez vonzódtam. Úgy éreztem az amúgy is darabokban lévő szívem még kisebb darabokra, vagy inkább már porrá zúzódik.

Megcsörrent a telefonom és Seokjin neve állt a képernyőn, de nem voltam olyan állapotban, hogy felvegyem. Nem akartam, hogy hallja, hogy sírtam, mert mindig mérges volt emiatt és apára is az volt. Nem értette, hogyan lehet valaki ennyire érzéketlen a saját gyerekével szemben, hogy pusztán egy olyan dolog miatt, amiről nem tehetek, ennyire semmibe vegyen. Vártam pár percet és lenyugtattam magam azzal, hogy behunytam a szemem és mély levegőket vettem, majd visszahívtam őt.

-Ne hara...

-Boldog szülinapot Jiminie! - kiabálta bele a fiú a telefonba és bennem is csak akkor tudatosult, hogy tényleg ma van.

-Köszönöm Jinnie! - mondtam a kagylóba és sikerült őszintén elmosolyodnom.

-Hogy vagy? Remélem jól! - hadarta gyorsan.

-Persze, jól vagyok! És te? - töröltem le a könnyeimet, amik még megszöktek.

-Á, én nagyon jól, de most rólad beszélünk! Hol vagy? Hülye kérdés, fogadjunk, hogy a könyvtárban! - jelentette ki a fiú.

-Ismersz már! - kuncogtam.

-Na és mi a terved mára?

-Ami évek óta. Suli után munka, aztán kimegyek anyához a temetőbe, hogy együtt ünnepeljünk! - remegett meg a hangom. Ez még mindig nagyon érzékeny téma volt nekem. Minden évben ezt tettem, miután meghalt anya, csak apa és Jungkook is elkísértek, aztán már csak apa, azóta meg csak én mentem egyedül. Rendszerint végig sírtam azt az egy órát, amit ott töltöttem.

-Bárcsak veled lehetnék! - motyogta szomorúan Seokjin. - Téli szünetben esküszöm végig együtt leszünk, oké? - megörültem és hálát adtam az égnek, hogy legalább még ő itt van nekem.

-Alig várom Jinnie! Tényleg nagyon várom! - és itt nem bírtam tovább, elsírtam magam. Már akkor túl sok volt az a nap nekem.

-Na! Ne sírj Jiminie, kérlek! Van valami, ami bánt? - kérdezett rá, mintha megérezte volna, de tényleg nem akartam elmondani neki semmit a reggelemről.

-Nincs, csak hiányzol és jó lenne nem egyedül lenni. - szipogtam nagyokat.

-Istenem... - hallottam, hogy már ő is a sírás határán áll. - Bárcsak segíthetnék neked picike, de ne feledd ez a te napod, oké? Mondd utánam : Ma van a szülinapom, mától minden jobb lesz! - felelte komolyan és bár nevetségesnek találtam, nem akartam feldühíteni őt, ezért pár másodperc múlva utána mondtam.

-Ma van a szülinapom, mától minden jobb lesz! - nem éreztem változást, de Jin megnyugodott tőle és nekem ennyi elég volt, nem akartam, hogy aggódjon miattam. Tudtam, hogy van neki anélkül is elég gondja.

Elköszöntünk egymástól és végre lett annyi erőm, hogy az egyik asztalhoz ülve olvasni kezdjem a kedvenc könyvemet, ami egy hozzám hasonló fiúról szólt, de az ő élete végül teljesen rendbe jött. Sokszor gondolkoztam ezen és vágytam rá, hogy velem is ez történjen, de a napok csak teltek és semmi nem változott.

Az ajtó csattanására lettem figyelmes, de ahogy felkaptam a fejem, nem láttam senkit. Talán csak valaki benyitott és látta nem ez a hely, ahová menni akart, ezért nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Tovább olvastam a könyvemet és elmerültem a történetben, amit már legalább háromszor elolvastam, mert nagyon megfogott.

Köszönöm, hogy elolvastad és légyszi' jelezd ha tetszik!💜

Egy meleg fiú története Where stories live. Discover now