A könyv borítója

Újabb veszteség

Perselus Piton büszkén vagy éppen nem, de kijelentheti, hogy tökéletesen nem érti a griffendéles észjárást. Ha egyáltalán rendelkezik ésszel egy griffendéles.. Habár ez nem mondható el kedvenc, és jelenleg egyetlen beszélgető partneréről, Harry Potterről, aki ízig-vérig griffendéles bárki bármit mond, de néha felbukkan azaz apró mardekáros énje, nagyon ritkán. Saját meglátása szerint a fiú nem reménytelen esett, rendelkezik a gondolkozás csodálatos képességével, ám ezt néha hajlamos elfelejteni. Ahogy most is.

Ilyen búskomor arcot régen látott már, Harryt talán még soha sem, de most igen jól tanulmányozhatta, mivel ez percek és órák múlásával se tűnt el a fiú képéről. Végig maradt azaz üres lemondás, szomorú, meri állítani az életben való csalódás ott bujkált Harry mimikájában, makacsul tekintve vissza rá. Ez nagyon zavarta Perselust..
Oh hát persze, hogy zavarta! Hiszen a fiú állandó és teljesen alaptalan jókedve, mely olyan hirtelen érkezett néha, amikor benyitott hozzá, és csak ez adott egy kis színt az unalmas napjaiba, Harry, erre most még jobban befeketíti azokat! Az átkozott nem veszi észre, mit is művel a tinédzseres depressziójával. És nem is hajlandó beszélni arról, hogy hirtelen hova tűnt felhőtlen optimista viselkedése, helyette minden másról, mindenkiről, csak magáról nem.

Ezt talán másfél óra unalmas, felszínes beszélgetés után unta meg Piton és bevetette kitűnő képességét a fiú ellen, hogy a fejébe lásson, és saját kezűleg kiderítse, mi történt. Harry ebből semmit se vett észre szerencsére, zavartalanul mondta, hogy hogyan haladnak a Roxfort felújításával, így Perselus szabadon garázdálkodhatott a gondolatok és emlékek tengerében. Nem vette észre senki sem, hát bűntudat nélkül játszhatott a fiú elméjében.
Ám maga is meglepődött, amikor az emlékeiben élő katyvasz helyet semmit se látott Harry kobakjában. Fekete, végeláthatatlan sötétséget csupán, s ez kiábrándítóan csalódottságot keltett a férfiban, igazából mindenkiben azt kelthette volna, ha belenéz, olyan üres érzést csalogatott elő, hogy nem lehetett nem ezt érezni. Így öregedne ő, már annyira, hogy tökéletesre fejlesztett képessége beadta a kulcsot? Ennyire tönkre tette a kígyó méreg? Vagy a fiú annyira maga alatt van, hogy semmi jó, sőt egyáltalán semmire se tud gondolni, miközben be nem áll a szája ez idő alatt? Hát újra nekiiramodott, és összevont szemöldökkel koncentrált a művelet pontosságára, mert most sikerülnie kell, muszáj lesz megtudnia, mi van a fejében. Harry pedig zavartalanul beszélt tovább, nem is sejtette, hogy volt professzora a fejében próbál vájkálni, csak mondta és mondta, ami eszébe jutott, lényegtelen ki dolgokat.

A férfi meglepődötten dőlt hátra ágyában. Nem lát bele a fiú fejébe.. Más magyarázat nem létezhet! Egy tizennyolc éves varázslónak nem lehetne ilyen a feje, csak akkor ha valami nagyon komoly dolog történt vele, ezt pedig kizártnak tartotta. Potter azzal kezdte volna a mondandóját, és nem az időjárással!

És nagy dühében Perselus észre se vette, hogy véletlen hangosan is kimondta, ami jelenleg a legjobban zavarta.

- Nem látok bele a fejébe...

- Szerintem ezt nem akarta hangosan kimondani.. - Harry felelete szomorúan halkan csenget, mintha legszívesebben felsírt volna, de megmakacsolva magát küzdött a növekvő hatalmas ellen.

A férfi álarcát elfelejtve meglepődötten tátotta el a száját, majd egy kimondottan nem hozzá illő káromkodást mormolt el, éppen elég hangosan, hogy Potter meghallja és egy halvány, keserű mosoly jelenjen meg erre arcára.
Hogy lehet ő ilyen szerencsétlen? Miért bünteti agykárosodással is ez a hülye sors? Az álarca tökéletes! Makulátlan! Hiba soha az életben nem volt benne, senki se, talán még Dumbledore se tudta volna megmondani ez az igazi arca e vagy csak álarc. Erre most a Szent Mungóban ülve, Potter társaságában törik meg ez a kitűnő maszk és buta mód el is szólja magát. Szegény, szegény Perselust a kígyóméreg egy pillanatra sem hagyja nyugodni, mindig tesz vele valami károsat, bosszantót.