A könyv borítója

Vissza a szürkeségbe?

A csend sok fajta lehet, tényleg annyiféle, amennyi pillanat, mindre jut egy egyedi csendesség. Kellemes, kellemetlen, zavaró, megnyugtató vagy pihentető, de két ember közé építeni is tud, ahogy rombolni is, új véleményeken álló hatalmas kastélyt, mely üresen csengő csöndjével kivételes és ítéleteket, amelyek képesek ezeket a büszkén álló épületeket elpusztítani, és van olyan csend, amely igazából nem is olyan csendes, mint amilyennek elsőnek tűnik. Hiszen hallatszódik egy-egy halk dallam, a természet sajátos melódiája, emberek néma tetteinek, lépéseinek zaja, egy eltévedt bogár zümmögése, vagy más állat, de tényleg, bármi törheti a csend csendjét.
Ebben az esetben, Perselus Piton példájával élve, az elmélkedés monoton zaja rondít bele a csend békés jellemébe, elrontott gépként tette tönkre az egész gyárat. Kegyetlen és bosszantó, nem igaz?

Pedig a férfi rengeteget töri a fejét, szeretett is hosszan gondolkozni, bármiből kiindulva, egy apró gondolat szálat megfogva képes órákon át gondolkozni, csak úgy, mert ehhez van kedve, vagy a téma megkívánta magának a hosszas átgondolást. De most zavarta, kimondottan irritálta ez a megszokott tevékenység. Ezt az esetet talán ahhoz hasonlítaná, amikor visszakapta az emlékeit. Akkor se tudta eldönteni, mit vegyen figyelembe és mit ne, melyek a fontos emlékek és melyeket lehet elfelejteni. Órákat töltött emlékek rendezgetésével, éjszakába nyúlóan, Dr. Keats fenyegető szavait tökéletesen leszarva, mert neki ez volt fontos, képzeletbeli fontossági rendjében ez állt első helyen, hát csak ezzel foglalkozott. Míg helyre nem rakott mindent öreg fejében, amíg nem volt minden tökéletes rendben, a megszokott falak mögé elrejtve.

Most a keresztfián, Dracón és Potteren gondolkodott, és nehezen jutott dűlőre, csak egyre bosszúsabb lett az idő múlásával.

A két fiú, a legutóbbi alkalommal csak összefutott, és Perselus Trelawney jóslásképességét felülmúlva előre megmondta, hogy katasztrófa lesz mindebből.
És milyen igaza lett..
Draco egy aurorral érkezett, aki felügyelte, hogy valóban a mondottak alapján jár el, követi-e a szabályokat, és kíváncsi volt, miszerint igazak-e a pletykák Perselus Pitonról és tényleg a Szent Mungóban ápolják. De szegény férfi se tudta megállítani az ideges Harry Potter és a tomboló Draco Malfoy összecsapását, mely olyan katasztrófához hasonlított, amit meg lehetett jósolni, mint például a földrengést, de tenni ellene már nem. Elkerülhetetlen volt megélni a pusztítást.
Ha nem is a környék, akkor az egész Szent Mungo remegett a két fiú veszekedésétől és kitörni vágyó mágiájuktól. A falak remegtek, az ablakok ki akarta törni, a kisebb-nagyobb csillárok pedig megrázkódtak minden hangosabb szónál, a pillanat reszketett, rémisztő élményt nyújtott a közelben lévőknek, akik buta módon nem menekültek el, amíg lehetett. A gyógyítók és pár segítőkész, bátor varázsló próbálta szétszedni őket, több-kevesebb sikerrel, pálca nélkül, nehogy az tovább hergelje a veszekedőket, netalántán újabb ötletet adva nekik. Perselus ezt pedig némán nézte végig, mivel kiabálni nem tudott torka miatt és pálcája nem volt kéz közelben, tehetetlenül nézte, ahogy a két fiú figyelmen kívül hagyják őt és inkább gyermekes ellenségeskedésükkel foglalkoztak. (Dr. Keats kobozta el tőle a pálcát, mert meg akart átkozni egy alkalmazottat, aki leöntötte őt a reggeli, forró fekete teájával, a férfi szerint mindkettő megérdemelt volna egy-egy rontást legalább.)
Ezt addig bírta, míg a két fiú vízszintesbe nem került. Akkor fogta és a hozzá legközelebb álló varázslótól elvette a varázspálcáját és cselekedett mások helyett is.

A két bajkeverő a sóbálvány átok alatt megdermedve, körülöttük a hirtelen változás miatt lefagyott varázslók hallgatták a tajtékzó férfit, amint kiosztja a fiatalokat a verekedés végett.

De mentségére szolgáljon igaza volt. Dracónak valóban inkább hálásnak kellett volna lennie, hogy Harry kiállt érte a bíróságon, és nem azon felháborodnia, hogy nem szólt neki azonnal, amint Piton felkelt, Harrynek pedig nem kellett volna visszaszólni, mikor ő felejtett el szólni Perselus egyetlen hozzátartozójának. És mikor Perselus végre lenyugodott, hirtelen elfelejtette egyáltalán, mit is akart mondani a fiúknak.
Kizavarta a felesleges embereket, leült az ágyára, a két lefagyott fiú elé és beszélt. Nem tudta, mit mondott, micsodát és hogyan, csak ami az eszébe jutott elmondta nekik, céltalanul, semmilyen szándékkal beszélt hozzájuk, kiadva a maradék feszültséget, mely megmaradt. Majd amikor megnyugodott, a háborúról kezdett el mesélni, mindent, amit ő látott, amit ő megélt, amire ő számított, de örül, mert minden rendben van, nincs már semmi baj sem körülöttük, békés élet elébe néznek. Fáradtan, de mesélt, mert úgy érezte, most ezt kell tennie, a fiúk helyett is beszélni, amikor ők végre hallgatnak, valami újat tanulnak és nem csak ismétlik magukat.
A délután végére, amikor az átok feloldódott, a fiúk kezet ráztak egymással és bocsánatot kértek mind a másiktól, mind Perselustól. Draco még gyengén meg is ölelte a férfit, amit Harry tétlenül, kissé csalódottan nézett, és hiába próbálta elrejteni ezt, volt professzorán nem foghat ki, ő észrevette, de nem értve miértjét inkább hagyta.
Egyik fiatal se szólt többet, csak elköszöntek és ott hagyták a bájitalmestert.