Szerelem matematikailag

7.fejezet

Nem értettem ezt az egész dolgot, és minél jobban törtem rajta az agyam, annál inkább idegesített. Mit akarhatott Jessica Mr. Clifford-tól? Azt tudtam, hogy bejön neki a tanár úr, vagyis ahogy rá nézett ezt tudtam leszűrni. Na, de várjunk csak! Mióta érdekel ez engem?

– Hahó. – lengette meg a szemem előtt a kezét Sarah.

– Tessék? – néztem rá, feleszmélve a gondolataimból.

– Csak azt kérdeztem, hogy ma akkor jó neked? – fürkészte kíváncsian az arcom.

– Micsoda? – ráncoltam a homlokom.

– Na, jó. Elárulnád, hogy hol jársz, mert itt tuti nem? – megállt, majd csípőre tette a kezeit.

– Ne haragudj! Csak fáradt vagyok. – füllentettem, bár ez is közre játszott valamilyen szinten.

– Akkor a mai napot is kihagyjuk. – sóhajtott fel szomorúan.

Nem értettem miért erősködik ennyire. Igaz, én ajánlottam fel neki, hogy segítek a kémiában, de úgy éreztem nem csak ennyiről volt szó.

– Nem. Megígértem, szóval segítek. Fél 4-re ott leszek nálad. Jó lesz így?

– Háát, ami azt illeti nem. Mármint az időpont oké, csak jobb lenne, ha nálad lennénk inkább. – egy kicsit elgondolkozott, hogy mit fűzzön még ehhez hozzá, majd folytatta. – A húgom miatt.

Egyik szemöldökömet felvonva néztem rá barátnőmre, aki zavarodottan beszélt össze-vissza.

– Rendben van, akkor nálam. – zártam le a témát.

Nagyon furán viselkedett mostanában, amit nem igazán tudtam hova tenni. Úgy voltam vele, hogy ha nagyon akarja, majd úgy is elmondja, hiszen mindent velem beszélt meg amúgy is.

– Szuper. A szekrényemben hagytam a tesi cuccom. Menj csak, majd nemsoká megyek én is. – intett a kezével, majd el is tűnt a zsúfolt folyosón. Ez tényleg egyre furcsább.

Testnevelés óránk következett, aminek máskor nagyon tudtam örülni, viszont most a legkevésbé sem. Túlságosan is fáradt voltam ahhoz, hogy bármelyik végtagom megemeljem. Beléptem az öltözőbe, ahol néhányan már bent ültek, de még nem volt teljes a létszám. Amikor elkezdtem át öltözni, a fülemet hangos vihogás ütötte meg, ami az ajtón kívül volt hallható, de egyre közelebb értek a hangok. Kivágódott az ajtó, és Jessica lépett be rajta a barátnőivel az oldalán. Ugyan úgy folytatták a beszélgetést, mintha senki sem lenne körülöttük, talán direkt fentebb is vették a hangerőt.

– És aztán mi történt? – kérdezte izgatottan Lisa.

– Hát én teljesen elvesztem a zöld szemeiben. Úgy nézett rám, mint aki épp azon gondolkozik, hogy hogyan vágjon rá a tanári asztalra. – mesélte ábrándozva a szőkeség.

– El sem hiszem. – visítottak fel egyszerre.

Na, hát ezt én sem tudtam elhinni. Minden bizonnyal Mr. Clifford volt a téma. Vicces volt, hogy mindezt a zagyvaságot elhitték a többiek. Nem ismertem túl jól a tanár urat, de azt tudtam, hogy ő egyáltalán nem ilyen. Egy diákjára sem nézne úgy, ahogy nem lenne szabad. Jessica viszont szeretett túlozni, ez többször is kiderült már. Meg amúgy is, Mr. Clifford-ról beszélünk, aki mindig is morcos és szigorú volt.

Miután a hajamat lófarokba fogtam, elhagytam az öltözőt, magukra hagyva a nyávogó és kíváncsiskodó lányokat egyaránt. Éppen elég volt ennyit végig hallgatni. Beléptem a tornaterembe, ahol csak néhány fiú rugdosta egymásnak a labdát. A tanár még sehol sem volt, ezért leültem egy hozzám közeli padra, és vártam. Unottan néztem a többieket, akik a teremben tartózkodtak. Szerettem ezt az órát, ilyenkor mindig fel tudtam töltődni. Szerencsére Mrs. Oldrin sosem hajszolt minket kimerülésig, általában az volt a program, amit mi szerettünk volna. Ez sokszor röplabda, vagy foci volt, de előfordult a kosár is, ami nem éppen az én magasságomhoz volt kitalálva. Mindenesetre én szerettem ezeket a labdajátékokat, és úgy nagyjából jó is voltam belőlük. Egy éles hang hasított végig a termen, ami a tanár sípjából eredt.

– Sorakozó. – kiáltotta a fiatalnak látszó, sportos alkatú nő.

A diákok rögtön előtte termettek, velük együtt én is. Az utolsó pillanatban mellém szegődött Sarah is, aki úgy nézett ki, mint aki már lefutott volna néhány kört. Kérdőn néztem rá, de elkapta a tekintetét, és a tanárnak szentelte minden figyelmét.

***

Az óráim végén a bejárati ajtó előtt vártam James-re, aki mint mindig, most sem volt hajlandó gyorsabb tempót felvenni. Mindenki sietett ki, maguk mögött akarták tudni végre az iskolát, kivéve az öcsémet, aki szívesebben tartózkodott a hatalmas épület falain belül, mint otthon. A távolban kiszúrtam őt, néhány haverjával az oldalán tartott a kijárat felé.

– Akkor majd hívj, hogy mi volt. - mondta az egyik srác James-nek, nagy vigyorral az arcán.

– Mindenképp. – adta a rövid választ lazán.

Páran végig néztek rajtam, gondolom nem értették mit keresek az ők körükben, de nem sokáig tulajdonítottak nekem nagy figyelmet. Miután James lepacsizott mindenkivel, elindultak a fiúk, ahogy mi is, csak mi az ellenkező irányba fordultunk.

– Ez meg mi volt? – fordultam felé felvont szemöldökkel.

– Miért, minek tűnt? Csak elköszöntem a haveroktól. – vonta meg a vállát. – Amúgy meg díjaznám, ha nem égetnél mindig.

– Tessék? – csattantam fel.

– Jól hallottad. Nincs szükségem díszkíséretre, egyedül is haza találok.

Kikerekedett szemekkel néztem a fiúra, és a düh egyre jobban átjárta minden porcikámat.

– James, te szégyellsz engem? – megálltunk mindketten a forgalmas utca kellős közepén.

– Mi? Nem, csak... – kezdte volna el a magyarázkodást, de én a szavába vágtam.

– Nekem nagyon úgy tűnik. De tudod mit? Rendben, legyen ahogy akarod. Innentől kezdve külön utakon fogunk járni.

– Alisha, várj már! – szólt utánam, de én mintha meg sem hallottam volna, elsiettem mellette és egy teljesen más útvonalon folytattam tovább az utam.

Tisztában voltam vele, hogy ez a helyzet, de az ő szájából hallva nagyon rosszul érintett. Nem értettem, hogy mi szégyellni való van rajtam. Arra tudtam gondolni, hogy azzal van a probléma, hogy én nem egy Jessica, vagy Amy féle lány vagyok. Ezen semmiféleképpen nem akartam változtatni, mert irtóztam az ilyen emberektől és egyáltalán nem akartam rájuk hasonlítani. James menő volt és népszerű a suliban, én pedig egy senkinek számítottam.

Beszívtam a hideg levegőt mélyen, amely átjárta az egész tüdőmet, majd kifújtam azt, ezzel is nyugtatva magam. Felpillantottam a borús égre, és a sötét felhőkből megállapítottam, hogy hamarosan nagy viharra lehet számítani. Ezután figyeltem csak meg a házakat, amelyek egyáltalán nem voltak ismerősek. Se a járda, amin épp sétáltam, se az utca, semmi sem segített abban, hogy merre vagyok éppen. Megálltam egy pillanatra, és próbáltam nem kétségbeesni, ugyanis abból sosem szokott jó kisülni. Végig járattam a szemem a mellettem magasodó házakon, és az utca végén megakadt a szemem egy kivilágított, neoncsövekkel díszített épületen, amit talán még a Marsról is könnyen ki lehetett volna szúrni. Annak reményében, hogy ott talán útbaigazítást tudok kérni, elindultam a fények felé.

Kezdetben James-t hibáztattam mindenért, de hamar rájöttem, hogy valójában én tehettem arról, hogy figyelmetlen voltam, és nem néztem merre megyek. Én akartam másik úton menni, James egy szóval sem említette, hogy így tegyek. Így visszagondolva nagyon meggondolatlan voltam, ugyanis én világ életemben ugyan azon az útvonalon mentem iskolába, és haza is, nem is ismertem másikat. Sajnos már késő volt ezen bánkódni, nem tudtam visszatekerni az időt, bármennyire is szerettem volna. Az egyetlen megoldást csak abban az épületben találtam, ami elé végre oda is értem.