Szerelem matematikailag

16.fejezet

A Daniel Clifford-dal váltott búcsú csókunk utáni napok eseménytelenül teltek el. Már-már kezdtem teljesen üresnek érezni az életem. Sarah-val mindössze annyit kommunikáltam, amennyit szükséges volt az iskola miatt, James-sel pedig még annyit sem, csupán anya előtt próbáltuk azt a látszatot kelteni, hogy minden rendben. Blake-et amilyen messzire csak tudtam kerültem, de szerencsére ő sem próbált a közelembe férkőzni. Ami Mr. Clifford-ot illeti, teljesen levegőnek nézett minden egyes találkozásunk alkalmával. Elhagyta a bunkózást, a beszólogatást, még csak nagyon fel sem szólított a feleléseknél. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem viseltek meg ezek a napok. Igyekeztem a tanulmányaimra koncentrálni, ami nem mindig ment annyira könnyen, tekintve, hogy a lelkiállapotom romokban hevert.

– Alisha, segítenél, kérlek? – dugta be a fejét anya a félig nyitott ajtómon.

Éppen egy romantikus regényt olvasgattam bekuckózva az ágyamban, amit nem szívesen hagytam volna félbe, de anyának sem tudtam volna nemet mondani.

– Persze, máris megyek. – válaszoltam mosolyogva, majd az éjjeliszekrényemre tettem a könyvet, és kipattantam az ágyból.

Követtem anyát egészen a konyháig, és vártam, hogy felvázolja mi a feladata számomra. Kihúzta nekem az egyik széket, majd várta, hogy leüljek. Felvont szemöldökkel néztem rá, de ő csak biccentett a fejével, hogy foglaljak helyet.

– Szóval, miben kéne segítenem? Azzal, hogy nézlek, nem hiszem, hogy sok hasznomat veszed. – támasztottam meg a fejem az asztalon.

– Akkor ne csak nézz, hanem beszélj is hozzám!

– Mit mondhatnék? – ráncoltam össze homlokom, hiszen semmit sem értettem már.

Anya mindeközben sürgött-forgott a konyhában. Hol egy edényért nyúlt a szekrénybe, hol egy alapanyagért a hűtőbe.

– Mondjuk kezdhetnéd azzal, ami a szívedet nyomja. – pillantott rám a válla fölött mindentudóan. – Régen mindent megtudtunk beszélni, szeretném, ha ez most is így lenne.

Zavaromban az asztalon pihenő kezemet kezdtem el bámulni. Valóban igaz, hogy régen mindent megbeszéltünk egymással, de akkor még korántsem voltak ekkora mértékű problémáim. Még is mit mondhattam volna neki? Mondtam volna el, hogy a matek tanárommal összegabalyodtam múlthéten, most pedig teljesen levegőnek néz? Vagy azt, hogy egy osztálytársam megakart erőszakolni, és ha Mr. Clifford nem húz be neki egyet, akkor meg is teszi? Vagy esetleg beszéltem volna arról, hogy az öcsém és a legjobb barátnőm összejöttek, és én ezt nem tudom elfogadni?

– Hát, én... – kezdtem bele remegő hangon, de fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. – Ez elég bonyolult, nem hiszem, hogy értenéd. – sütöttem le a szemem.

– Azért megpróbálhatnád. – bíztatott. – Fiú van a dologban, igaz? – mosolygott, én pedig rögtön felkaptam a fejem. A tekintetem valószínűleg mindent el is árult.

Nem szólt többet, arra várt, hogy én mondjak valamit. Utáltam, hogy titkolóznom kell előtte, ő nem ezt érdemelte.

– Olyasmi. – vontam meg a vállam.

– Olyasmi? – pillantott rám értetlenül.

Végülis, ha nem mondom el kiről van szó, abból nem származik semmi rossz.

– Na, jó. – sóhajtottam. – Igen, tényleg fiú van a dologban, de úgy néz ki, hogy nem lesz ebből semmi komoly, ezért nem is érdemes beszélni róla.

Anya felém fordult, majd kihúzta a velem szemben lévő széket és leült rá. Megfogta a kezem az asztal fölött, és csillogó, szeretettel teli szemeit az enyémekbe fúrta.

– De téged ez nagyon bánt, ugye? Megkedvelted?

– Nem igazán ismerem még, de valami még is annyira vonz benne, ugyanakkor taszít is. Nehéz ezt érthetően elmagyarázni. Ő teljesen más világban él, mint én, ezért nem működne. – egyre felszabadultabban tudtam beszélni az érzéseimről. Jól esett, hogy végre valakivel tudtam erről beszélni, még ha nem is árultam el teljesen mindent.

– Nos, ez a legtöbb párkapcsolatban így megy. Vannak kételyeink afelől, hogy működne-e, de ennek ellenére még sem tudunk távol maradni attól az embertől, még is szeretnénk, ha az életünk része lenne. Az, hogy más világban éltek még semmit sem jelent, ennyi nem lehet akadály.

Oh, dehogynem. Éppen ez a legnagyobb akadály.

– Ő most elég távolságtartó velem, és nem tudom mit kéne tennem. – haraptam be alsó ajkam feszülten.

Akaratlanul is eszembe jutottak az elmúlt napok. Ahogy rá mosolyogtam, amikor szemben jött velem a folyosón, és ahelyett, hogy viszonozta volna, csak lesütött szemmel haladt tovább. A matek órák, amikor mindenáron szerettem volna felvenni vele a szemkontaktust, legalább csak egy pillanatra. Az is boldogsággal töltött volna el, ha felszólít.

– Valószínűleg fél. Mutasd meg neki, hogy nincs mitől tartania. Nehogy félre értsd, nem azt mondom, hogy akaszkodj rá, azzal csak elüldöznéd. – nevette el magát, ami az én szívemet igencsak megmelengette.

Annyira jól esett látni azt, hogy ennyire segíteni akar. Hiába egy fiúról volt szó, még sem lett ideges és harapta le a fejem miatta. Bár, ha tudná a teljes sztorit, valószínűleg azonnal tiltaná a dolgot, amit meg is tudnék érteni. Nagyon hálás voltam neki, hogy nem faggatott, így nem kerültem nehéz helyzetbe sem.

Felálltam, majd odasétáltam mellé, és egy szoros ölelésbe vontam a törékeny nőt.

– Köszönöm, anya. Nagyon szeretlek. – mondtam őszintén, majd egy puszit is nyomtam az arcára.

– Én is szeretlek, kicsim. Most pedig tessék vidámnak lenni! – mosolygott rám könnyes szemmel a meghatódottságtól.

Felállt ő is, majd folytatta tovább, amit az előbb félbe hagyott. Nem bírtam tovább tétlenül nézni, így én is mellé álltam, és amiben csak tudtam, segítettem neki. Éppen úgy, ahogy ő is tette ezzel a beszélgetéssel. Annyira nagy szükségem volt már erre.

– Mit csináltok? – lépett be a konyhába James is, kissé félénken.

– Az ebédet. Szeretnél csatlakozni? – kérdezett rá anya, bár a választ mindketten jól tudtuk. James cikinek érezte, ha a családjával kellett időt töltenie.

– Nem is tudom. – pillantott rám félve, valamilyen megerősítést várva, hogy nem-e lenne ellenemre.

Alig láthatóan bólintottam, így már közelebb merészkedett hozzánk. A kezébe nyomtam egy zöldséghámozót, bevonva őt a munkába. Meglepett, hogy semmilyen morgás, vagy grimasz nem követte ezt a cselekedetemet, egy szó nélkül hámozta a zöldségeket, és nem láttam azt, hogy nehezére esne.

– Borzasztóan rosszul áll a kezedben az a hámozó. – nevettem el magam.

– Az én arany kezeimben minden jól áll, nővérkém. – kacsintott, majd ő is nevetésben tört ki.

– Na persze. – nyújtottam ki rá a nyelvem, majd mosolyogva néztünk egymásra.

Azt hiszem mindketten megkönnyebbültünk, hogy végre újra testvérekként vagyunk képesek viselkedni egymással.