Szerelem matematikailag

34.fejezet

- Úgy láttam, hogy Mr. Cliffordnak is elakadt a lélegzete tőled. - bökött meg a könyökével Sarah, miközben a fehér ház könyvtárát fedeztük fel épp.

Egész úton nem hozta szóba a hotel aulájában történteket, ugyanis vagy Daniel vagy valaki más volt mindig hallótávolságon belül. Reméltem, hogy azért nem beszélt róla eddig, mert nem is tűnt fel neki az a néhány másodperces összenézés Daniel-lel, de hát az lett volna a csoda, ha nem veszi észre, amilyen szemfüles barátnőm van. Szerencsére a többiek pont elvoltak foglalva vagy a telefonjukkal vagy pedig egymással, így ők ebből a jelenetből nem igazán láthattak semmit. Legalábbis én ezzel nyugtattam magam.

- Fogalmam sincs miről beszélsz. - vontam meg a vállam.

- Vagy inkább csak próbálsz úgy csinálni, mintha nem tudnád miről beszélek. Én viszont láttam, amit láttam, hiába is tagadod. - fordult velem szembe, miközben összefonta karjait a mellkasa előtt.

Nem tudtam pontosan mire akart kilyukadni, de nem is mertem rákérdezni. Attól tartottam, hogy már akármit mondtam volna, azzal lelepleztem volna magunkat.

- Oké, szerintem mindent megnéztünk itt, szóval mehetünk tovább a Szépművészeti Múzeumba. - viharzott be a könyvtárba Daniel, ahol rajtunk kívül még ketten tartózkodtak ott. A többiek az emeletet érdekesebbnek tartották.

- Még elszaladok a mosdóba. - közölte Sarah Daniel-lel. - Te is jössz? - pillantott rám, mire én csak a fejemet ráztam válaszul.

Daniel kapva az alkalmon mellém lépett, amikor Sarah már teljesen máshol járt. Úgy csinált velem együtt, mintha a polcokon sorakozó könyveket vizsgálnánk épp, pedig a heves szívverésemet véletlenül sem a régi könyvek okozták.

- Nehéz így visszafogni magam, hogy ilyen dögös ruhában látlak. - szólalt meg suttogva.

- Sajnálom. Sarah erőltette. - kezdtem el mentegetőzni elpirulva, miközben körbe kémleltem a helyiséget. Véletlenül sem szerettem volna, ha valaki fültanúja ennek a beszélgetésnek.

Amíg egymás mellett álltunk, ujjaink összeértek. Nyeltem egy nagyot és igyekeztem legyűrni a vágyat, hogy legalább csak egy apró csókot csenjek tőle.

- Csak az jár a fejemben, hogy azon az asztalon mennyire szeretnélek magamévá tenni. - hajolt közel a fülemhez.

Istenem, miért csinálja ezt? Eddig is nehéz volt neki ellenállni, így meg aztán pláne. Felé fordultam, így vészesen közel kerültünk egymáshoz. Először gyönyörű zöld íriszeit bámultam, majd lejjebb siklott a szemem csábító ajkaira, ami csupán néhány centire volt az enyémtől.

- Szerintem indul... - hasított keresztül a helyiségben Sarah hangja, mire azonnal szét rebbentünk. - ...hatunk. - fejezte be végül a mondatot halkabban.

Arcára teljes döbbenet ült ki és hol rám, hol pedig Daniel-re pillantott. Nem tudtam mi járhatott a fejében, de biztos voltam benne, hogy ebben a pillanatban rá jött mindenre. Tekintete zavarodott volt, és többször is próbált szavakat formálni ajkaival, azonban hang nem jött ki a torkán. Daniel-re néztem, aki próbált higgadtnak tűnni, de rajta is láttam némi feszültséget. A néma csend, ami beállt közénk, csak még kínosabbá és átlátszóvá tette a helyzetet. Végül Daniel törte meg a csendet egy torokköszörüléssel, és nagyon bíztam benne, hogy valami olyat fog mondani, amivel elterelődik a gyanú apró szikrája is.

- Akkor induljunk. - bólintott Sarah felé pillantva, majd felém fordult. - Magának pedig azt javaslom, hogy legközelebb kevesebb kence-ficét használjon és akkor nem fog a szemébe menni semmi. - mondta kimérten, majd elsietett mellőlem.

Megkönnyebbülve fújtam ki a bent tartott levegőt, majd én is elindultam. Persze, amikor a barátnőm mellé értem, nem bírta megállni, hogy ne kérdezzen rá az imént történtekre.

- Ez meg mi volt?

- Bele ment valami a szemembe és Mr. Clifford-ot kértem meg, hogy nézze meg. - folytattam Daniel hazugságát, ami miatt egy cseppet sem éreztem jól magam. Mardosott a bűntudat és azt kívántam bár csak eltűnnék a föld felszínéről.

- Eléggé félreérthető volt. Ha valaki más látott volna meg titeket, már tuti, hogy mindenki azt pletykálná, hogy kavartok. - mondta hallkan, majd elnevette magát a gondolatra. - De szerencséd, hogy én jól ismerlek és tudom, hogy soha nem tennél ilyet.

Sarah szavai elég erősen szíven ütöttek és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire pocsék barátnő vagyok. Legszívesebben mindent elmondtam volna neki, az elejétől a végéig, és a bocsánatáért esedeztem volna, amiért nem avattam be hamarabb az életem ezen részébe, de nem tehettem. Nem azért, mert nem bíztam meg benne, hanem azért, mert Daniel így akarta. Nem tudtam emiatt haragudni Daniel-re, hiszen ő járt volna igazán pórul, ha mondjuk véletlenül az igazgató fülébe jutott volna valami kettőnkkel kapcsolatban.

Az út a múzeumig csendben telt. A történtek után semmi kedvem nem volt kommunikálni, pedig Sarah erősen próbálkozott. Látta rajtam, hogy valami bánt, rá is kérdezett, de én csak letudtam annyival, hogy fáradt vagyok és szívesebben néznék otthon valami jó kis sorozatot. Erre pedig jött a jól megszokott válasz, hogy mennyire unalmas vagyok. Én inkább úgy fogalmaztam volna, hogy egyszerűen csak introvertált személyiség vagyok. Na, meg kit mozgatna meg egy olyan kirándulás, amelyen olyan emberekkel kell egy légtérben tartózkodnia, akiket ki nem bír állni? Bár két személy kivétel ez alól.

A busz lassított, amikor megérkeztünk a múzeum parkolójához. Ennek mindenki megörült, amit először nem értettem, aztán sikerült elcsípnem egy olyan beszélgetést, amiből kiderült az oka. Lassan itt a nap vége és a szállásra visszaérve vad tivornya veszi kezdetét. Nem is értettem ezt az egészet. Otthon, Atlantában is ugyan úgy össze tudtak jönni iszogatni és bulizni. Mire fel ez a nagy izgalom? Nem sokáig foglalkoztam ezzel a témával, ugyanis én egyáltalán nem szándékoztam részt venni semmilyen alkoholizálásban. Az egyetlen dolog, amire vártam reggel óta, az egy kiadós alvás volt.

Elindultunk a hatalmas épület felé, amit egy nagy tó ölelt körül. Az elénk táruló táj egyébként szép volt, de így decemberben még sem volt olyan mesébe illő a csupasz fákkal és a borús égbolttal. Hiányoztak a színek. Biztos voltam benne, hogy nyáron sokkal szebben fest az egész. A múzeumot egy hídon keresztül tudtuk csak megközelíteni, amelyen Daniel nem győzött rászólni a többiekre, hogy ne szaladgáljanak és ugráljanak, ugyanis ő senki után nem hajlandó a fagyos vízbe ugrani. Milyen kedves. Az osztályom pedig borzasztóan gyerekes.

Amikor beértünk az épületbe, megkönnyebbülve hámoztuk le magunkról a vastag téli kabátot és akasztottuk az erre kijelölt helyre. Meg sem vártuk, hogy Daniel bármilyen szónoklatba kezdjen, szinte azonnal szét széledtünk és elkezdtük felfedezni a múzeumot, ami már kívülről is látszott, hogy mennyire hatalmas, de belülről akkorának tűnt, mint egy palota. Szegény Danielt rögtön elkezdtem sajnálni, hiszen egy ekkora épületben nem lesz egyszerű feladat össze szedni a bandát.
Szebbnél-szebb festmények és szobrok voltak kiállítva az alsó szinten, amelyek inspirálóan hatottak volna rám is, ha művész lélek lettem volna, azonban az én rajztudásom kimerült a pálcika embernél és a lap sarkába pingált napocskánál, ami egy óvodás szintjén van.

- Alisha, ezt nézd! - szólt utánam Sarah, aki tőlem kicsivel távolabb nézelődött. Unottan vonszoltam oda magam, mire ő izgatottan sürgetni kezdett. - Siess már, ezt látnod kell!

Nem értettem mire fel ez a hirtelen jött nagy izgalom, ezért kérdőn néztem rá barátnőmre, de ő csak némán az előttünk kivilágított festményre bökött a fejével.

- Mi olyan érd... - fordítottam fejem a műalkotás felé, ami miatt a torkomon akadt a szó.

Tátott szájjal és kimeresztett szemekkel bámultam a műre. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Ilyen nincs!