12. fejezet

533 41 7
                                    

Újabb két nap múlva életem talán legkínosabb élménye esett meg.

Gondolom az ti is sejtitek, hogy azért mi sem vagyunk büdösek.

Tehát néhanapján szoktunk fürdeni, még ha -a halhatatlanság miatt- ritkábban is, mint a halandók.

Na mármost ez idáig nem is jelentett akkora problémát. Természetesen nem bújtam el egyszer sem egy kő mögött hogy zavartalanul kileshessem a többieket. Sokan azt hiszik, hogy mi perverzek vagyunk, és hogy minden vágyunk látni a többieket meztelenül. Ezzel az a gond, hogy nem így van.

Most viszont még rosszabb lesz, Thália miatt.

Levettük a ruháinkat és beszaladtunk a kis, jéghideg vízesés alá. Rashával vizet fröcsköltünk egymásra, és nagyon jól szórakoztunk, pont mint a többiek. Mindenki szerette a vizet.

Kényszerítettem magam, hogy még véletlenül se nézzek az Artemisszel beszélgető Thália irányába, sőt még rágondolni sem mertem. Aztán egy óvatlan pillanatban, amikor Rasha felém fröcskölt egy csomó vizet, hogy kikerüljem, el kellett fordulnom és megláttam őt...

Te jó isten!
- gondoltam.

Nem fogom elkezdeni ecsetelni, hogy hogyan nézett ki. Maradjunk annyiban, hogy gyönyörű volt. Edzett és gyönyörű.

Gyorsan visszafordultam Rashához és visszaadtam a kölcsönt. Nevetve tért ki a víz elől. Próbáltam másra gondolni.

Tegyük fel, hogy sikerült.

🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙

- Hah. Ez beteges – szólalt meg anyám. A kanapén ültünk, és valami kvízműsort bámultunk a tévében. Nagyon izgatott voltam: másnap volt a tizenhatodik születésnapom. Éppen valami hajápoló szer reklámja ment a tévében. A reklámban az egyik lány ezzel kezelte a haját, mire a másik megszagolta és eljátszotta, hogy imádja az illatát. De anyámnak nem ez volt a baja: miután megszagolta, meg is puszilta a samponos lányt.

- Egyszerűen abnormális. Remélem, nektek az iskolában nem azt tanítják, hogy ez jó, és el kell fogadni. Nő csakis férfiba lehet szerelmes, ez a természet rendje. Aki meg nem, az sérült, és kezeltetni kell. Ha meg nem akarja, akkor inkább örülni kéne, hogy öngyilkos lesz, ha jól csináljuk, persze. Ezeknek az ufóknak nem szabad azt érezniük, hogy normálisak. Mert nem azok.

A szavai, mint mindig, úgy estek, mintha jeges tőrt döftek volna a szívembe, és párszor meg is forgatták volna. Hiába mondogatta ugyanazt tizenhat éve, ugyanolyan rosszul esett. Ufó vagyok. Abnormális. És jobb lenne, ha meghalnék. Tudom.

A kép visszaváltott a műsorra, de nem is értettem, mit mondtak. Csakis az járt a fejemben, nehogy kiderüljön, nehogy akár egy véletlen megjegyzést elejtsek arról, hogy... Hogy ufó vagyok. Hogy a lányokat szeretem.

Két új versenyző lépett a színpadra. Anyám cinkos mosollyal a arcán mutatott a srácra:

- Egész helyes, nem, Elaine?

A fiúnak majdnem fekete, kócos haja volt, egész magas. Ívelt szemöldöke és pisze orra a Hermész- gyerekeket juttatta eszembe a 11-es bungalóból. Kötelességszerűen bólogattam, bár a figyelmemet inkább a lány vonta magára: hosszú, sötétbarna haja szinte a fenekéig ér, onnan is látható, sötét szeme pedig igazán elbűvölő. Egy sárga pólót viselt, ami még jobban kiemelte mogyoróbarna bőrét. Arcvonásai -a szögletes áll és állkapocs, a hegyes orr- indiai származásra utaltak. Egyszóval gyönyörű volt.

Ketten válaszolgtattak a kérdésekre. Kiderült, hogy nem csak szép, de okos is, és végül nyertek is egy csomó pénzt.

Magamban sok szerencsét kívántam a lánynak. Hogy jobb élete legyen az enyémnél.

🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙

Mindörökké szűzWhere stories live. Discover now