A kameráktól messze (a Fack story)

10. - Az igazi ajándék

Finn szemszöge

Wyatt és Jaeden kitalálták, hogy elmennek valahova, bár az igazat megvallva nem nagyon figyeltem, hova is. Miután Jack eltűnt, utána akartam menni, de valami megállított.

Lerázott; nem is egyszer. Mi okom lenne arra, hogy újból kikosarazzanak? Valami bántotta, ez tény, de nem velem akarta ezt megosztani. Így nem tehettem semmit.

Mikor Sophia is eltűnt, a buli ellaposodott.

-Te is jössz, Finn? - kérdezte Jaeden, felverve a gondolkodásból.

-Persze. Majd utánatok megyek. - mondtam, de az agyam még máshol járt. Meg annyira nem is nagyobb érdekelt, hova készülnek.

Aztán egyik pillanatról a másikra elfogytak körülem az emberek és egyedül maradtam a pavilonban.

Leültem az egyik árnyékban megbúvó székre és újból csak Jacken kezdtem gondolkodni. El kell engednem. Futhatok még egy ideig utána, de már elment az a vonat vele együtt. Két választásom maradt. Vagy túllépek rajta, vagy maradok a mostani plátói szerelemnél. Az érzéseimet viszont nem tudtam befolyásolni: szerettem és ezen nem tudott változtatni semmi.

Ekkor meghallottam, amint a nevemet kiáltja. Felnéztem. Nem messze állt tőlem és futott felém. Hálásan elmosolyodtam.

Lelassított, amikor odaért hozzám és lehuppant a mellettem lévő székre.

-Hát visszajöttél. - mondtam, és alig bírtam letörölni a vigyort az arcomról.

-Igen. - Jack is mosolygott. Melegen és kedvesen. Gyönyörűen. Kicsit lihegett, a haja pedig borzas volt, legszívesebben beletúrtam volna. - De a többiek hova tűntek?

-Elmentek valahova, nem tudom.

A fiú egy ideig nézte az arcom. Már nem mosolygott. Halálosan komoly volt, ami ritka volt tőle. Kirázott a hideg.

-Finn, csak bocsánatot akartam kérni. - kezdte gyenge hangon. Bűnbánó szemekkel nézett rám, amitől ott helyben meg akartam csókolni. De természetesen nem tehettem. - Eléggé seggfej voltam veled azután. Nem szabadott volna és igazából csak féltem, mert nem értettem semmit... Szóval csak azt akartam mondani, hogy nagyon sajnálom. És remélem, egyszer majd megbocsátasz.

Fészkelődni kezdett a helyén, menni készült.

-Jack. - szólaltam meg és előre dőltem. - Megbocsátok. - a fiú fellélegzett. - Meg olyan régen volt az egész, már el is felejtettem.

Kinyújtottam a karomat és megsimítottam nyitott tenyerét. Jack kíváncsian nézett rám, de nem húzódott el. Ennek nagyon örültem. Még messzebbre mentem: álkulcsoltam az ujjait. Mintha csodálkozott volna a fiú, de még most sem vette el a kezét. Gyengén megszorította.

-Menjünk egyet sétálni. - ajánlottam, mire lelkes tekintettel bólintott.

Felálltam és felhúztam. Egymással szemben álltunk. Zavart csend telepedett közénk, mindketten csak néztük a másikat. Jack mintha elpirult volna, de lehet, hogy csak a félhomályos megvilágítás miatt láttam úgy.

-Finn, én... - hangja elakadt. Bátorítóan néztem rá és megszorítottam a kezét, mert még mindig nem engedtem el. - Menjünk. - fejezte be halkan és ellépett mellettem.

Szó nélkül követtem. Valami fontosat akart mondani, de hát ki vagyok, hogy elrontsam a kedvét? Már annak is nagyon örültem, hogy újra boldog volt és beszélgettünk. Eszembe jutott, hogy milyen régen is volt már így, hogy gondok meg nehézségek nélkül tudunk sétálni egymást mellett.