Eleven minutes • JJP

Kilencedik perc

A mosdó fölé görnyedek, annak két oldalán támaszkodva. A fejem lehajtom.

Ugyanilyen régi csaptelep van a lakásunkban is.

A mi lakásunk.

Még a színe is pontosan ilyen. Nem fehér, nem csont színű, hanem törtfehér.

Azért lett az, mert nekem a fehér tetszett, neki meg a csont, így kellett valami a kettő között, ami mindkettőnknek megfelelt.

Szinte látom benne a fésülködéskor kihullott hajszálait, a csap mellett a fogkeféjét.

Azt, amelyiket néha összekevertem a sajátommal, és amit emiatt néha én is használtam.

A tükörbe pillantok.

Össze akarom törni.

Nem-nem, arcot kell mosnom. Ma már elég dolog tört össze körülöttem.

Engedek egy kis hideg vizet, de csak bámulom. Nem érek hozzá; nem mártom bele a kezeim; nem formálok teknőt; nem emelem az arcomhoz.

Bárcsak lehetnék víz.

Bárcsak eltűnhetnék a repedésekben; bárcsak lefolyhatnék a lefolyón.

Víz, de ez már langyos. Az arcomon folyik.

A szemeimből fakad.

Mégis összetöröm a tükröt.