Eleven minutes • JJP

Hetedik perc

Telefonozott, a kocsija a szembesávba sodródott. Nem mondták, de nagyjából ezt a narratívát tudom elképzelni az alapján, amit a helyszínen láttam - Jaebumon túl. Nem ez az első ilyen esetem - az ütközés módja és kimenetele esetében legalábbis biztosan nem.

Ismerem az egész forgatókönyvet.

A főhősünk megbánja tettét, majd a szándéktalan gyilkosság terhével kell tovább élnie. Bűntudatból, miután őt elengednék a kórházból, még felkeresi a gyászolókat, majd elmondja nekik, mennyire sajnálja.

Aztán visszatér a sürgősségire egy orrtöréssel.

Ahogy ott ücsörög, üveges tekintettel fürkészve a padlót, annak teljes tudatában, hogy ma miatta halt meg valaki, teljesen magába roskad. Adja a bűnbánót. Még rám is néz, szemébe könnyek gyűlnek, majd lecsorognak az arcán.

Nincs ehhez joga. Rohadtul nincs joga bűntudatot kelteni bennem, amiért haragszom rá. Nem teheti meg, nem várhat tőlem empátiát.

Feltápászkodik, majd megindul felém. Tudja, ki vagyok. Látott a helyszínen; látott a holttestnél.

Bocsánatot akar kérni, ez pedig annyira feldühít, hogy már csak a gondolattól is ökölbe szorulnak a kezeim.

Meg fogom ütni.

Nem kellene. Nem ezt akarta. Nem helyes, én mégsem tudok mit tenni.

Hallom, ahogy kinyitja a száját, majd az első hang elhagyja a torkát, nekem pedig máris, mintha csak gombnyomásra indítanák, lendül a kezem, majd frontálisan karambolózik a gyilkos arccsontjával, aminek a szilánkokra hullását nem csak érzem, de hallom is.

Kicsiben újrajátszuk a kinti eseményeket, de ezúttal ő szenved. Ez a fájdalom azonban semmi ahhoz, amit ő okozott először Jaebumnak, aki perceken át vívta a haláltusáját, aztán nekem azzal, hogy lényegében megfosztott az egyetlen értelmétől az életemnek.

- Baszd meg - csak ennyit tudok mondani.