Eleven minutes • JJP

Második perc

Jaebumot egy hordágyra teszik, élettelen testére pedig egy sötétkék zsákot borítanak. Már nem látják a járókelők.

Én sem.

Berakják a kocsiba.

- Menj haza - mondják a kollégáim, majd a vállamra rakják a kezeiket.

- Nem, nem megyek.

A szemeikben szánalom csillan. Nekik ez is csak rutin.

Beszállok hátra, leülök mellé. Nem kötnek neki infúziót. Nincs már rá szüksége.

Kilóg a keze. Összefonom az ujjainkat. Hideg a bőre, de még nem jeges. Érzem benne a nemrégiben kihunyt élet utolsó szikráit.

Lehajtom a zsákot.

Még nyitva vannak a szemei. A pupillái kifakultak, szinte már üvegesek. Kiveszett belőlük az a lelkes csillogás, amit úgy szerettem; ami minden nehéz napom után fel tudott villanyozni.

Annyira igazságtalan ez az egész...

Még mindig zokogok. Patakokban folynak a könnyeim. Kiabálni akarok; üvölteni; valakinek felajánlani, hogy cseréljenek ki minket; hogy hadd haljak meg én inkább.

Nekem kellene ott feküdnöm.

Elindulunk, de szirénák nélkül.

Már nincs okunk sietni.

Lecsukom a szemeit.

Azt képzelem, hogy alszik.