Némaság telepszik a járműre. Senki nem szól, nem suttognak a holtak, nem csipognak a gépek, nem járnak az autók. Az aszfalton sikló abroncsokon túl minden hallgat.
Én a leginkább.
Egyre hidegebb Jaebum keze; az enyém sem tudja már melegíteni. Az ujjai is épp csak mozognak, ha hozzájuk érek.
Csak alszik. Csak alszik. Elaludt.
Nem halt meg. Kizárt. Életben van.
Csak alszik.
- Jinyoung - szólít meg a kollégám, aki szintén hátul ül - sajnálom.
Válaszolni szeretnék, sőt, mindennél jobban szeretném megtörni a visszaálló csendet, de képtelen vagyok rá. Nem tudom, mit kellene mondanom. Nem tudom, mi lenne etikus vagy logikus. Fogalmam sincs.
Ha megköszönöm, akkor érzéketlennek tűnök, ha pedig azt, hogy én is sajnálom, akkor is. Nincs jó válasz, amivel képes lennék elnyomni ezt az érzést.
Nincs az a válasz, amivel vissza tudnám hozni.
Megérintem az arcát.
A bőre nem puha, nem finom meleg.
Nem élő.
Sosem lesz már az.
Még három perc, amíg odaérünk a kórházba.
Még három perc, mielőtt leviszik az alagsorba.
Nem akarom elengedni.
Nem állok rá készen.
