Jaebum mellkasa nem emelkedik többé, az EKG monitoron folyamatosan simul ki a neonos, zöld vonal, ami addig stabilan lengett ki mind a két irányba. Hangosan sikít a gép.
- Elveszítjük - kiáltja egy mentőtiszt, ahogy megkezdi az újraélesztést.
Autóbalesethez hívtak minket. Frontális karambol, az egyik sofőr elég jó állapotban volt ahhoz, hogy kihívjon minket a másikhoz, aki nem volt bekötve, emiatt kirepült a szélvédőn.
Amikor körülírta a sérültet, már tudtam, hogy baj van. Azonnal felismertem.
Egész úton egy láthatatlan kéz szorította a torkom, a kezem folyamatosan remegett, aztán megláttam a mozdulatlan testet a véres aszfalton. Épp csak leléptem a szirénázó kocsiról, amikor a térdeimet elhagyta minden erő. Zokogva rogytam a rohamos tempótól felhevült abroncsok mellé.
A földön másztam oda hozzá.
Azóta itt ülök.
Szenvedek vele együtt.
Vele várom a halált. Az övével együtt a sajátomat is.
Halványan jutnak már csak el hozzám a hangok. Valaki adrenalint kér, valaki más pedig a defibrillátorért rohan.
- Nincs pulzus.
- A légzés leáll.
- Elveszítjük.
A sziréna pedig immáron csak némán villog tovább.
- A halál időpontja este tizenegy óra huszonhárom perc.
Nem, nem, nem.
Nem.
Nem lehet igaz.
Jaebum, nem hagyhatsz itt...
Jaebum...
