A Gyógyíthatatlan

I. fejezet

- Hallott már olyanról, hogy a boszorkányokat mágiára vetették mert azt állították hogy gonoszak? - kezdett bele KiHyun, amit az öreg, már-már őszülő hajú pszichológusnő már nagyon unt. Számára, még a férfi sok kezelése után is, úgy gondolta, hogy reménytelen eset, és hogy az idejét pazarolja. Nem mondott neki semmi értelmeset, csak a művészetről, érdekességekről, könyvekről és minden másról beszélt, csak saját magáról nem. Ha a nő kérdezett, ő mindig kikerülte az arra való, értelmes választ. Ha csendre akarta inteni, nem állt meg, inkább jobban belemerült. Minden egyes nap idegei pattanásig feszültek és már ujj ropogtatva várta a másfél órás kezelések végét. "Nem lehet meggyógyítani! Semmit nem lehet kiszedni belőle!" Ismételgette minden egyes alkalommal magában - Pedig a legtöbben nem is csináltak semmit.

KiHyun csak ült az ágya szélén, és mondta mindezt unott hangon. Unta már ennek a nőnek a jelenlétét és még a gondolatát is. "És ennek férje van. Hogy bírja ki?". Minek mondjon neki bármi értelmeset, ha úgy sem segítene neki, a végén pedig olyan betegnek nyilvánítják, hogy végleg nem lesz esélye innen kijutni. Sokáig mondogatta magában, és szinte már fohászkodott, hogy jöjjön egy új pszichológus, mert ezzel a nővel tovább nem bírná egy fedél alatt. Annyiszor eljátszogatott a gondolattal, hogy milyen módon tudná őt megölni. Ezerszer és ezerszer elképzelte ezeket a jeleneteket, melyek miatt mindig egy érdekes görbület jelent meg ajka sarkában, s egy felszabadult, kellemes érzés kerítette hatalmába. De ahogy újra hallotta a hangját, jókedve tovaszállt, és legszívesebben ő halt volna meg ott helyben.

- KiHyun. Mikor érezte először azt hogy ölni akar? - kezdett bele ismételten a nő, bár tudta, hogy megint nem a megfelelő választ fogja kapni.

- És maga mikor érezte először hogy pszichológus akar lenni? - gúnyolódott, s rosszallóan ráhunyorgott.

- Ne térjen ki ezredjére is a kérdéseim alól - mondta már az idegességtől remegő hangon - Szóval, mikor érezte először, hogy ölni akar?

- Miért kíváncsi erre ennyire? Olyan kérdésekre válaszolok amilyenekre akarok - nézett rá fekete, szépen húzott szemeivel, melyek igazából a semmit tükrözték. Hangja mély volt és karcos, mely egyben vészjósló is volt. Az idegesség erősödött benne, de egyben az unottság is. "Meddig kell még ezt a macska-egér játékot játszanunk?".

- Hogy tudjak segíteni magának?... - rázta meg fejét, mintha sajnáltatná magát, és az elesettett játszaná, hogy megsajnálják.

- Nem segít. Csak felméri az állapotomat, és utána megírja a jelentését, és úgy bezárat még jobban ide, hogy soha nem fogok tudni kilépni innen élve, anélkül hogy bármit is felmutatnának ellenem.

- Tudja Yoo KiHyun, a mostani helyzetével sem lesz esélye kimenni innen - tette le a tollát, majd levette a szemüvegét - Ha sikerülne is, akkor sem tudna sok ideig kint maradni anélkül, hogy ölne... Gondolt már arra, hogy elmegy a templomba, és meggyónja a bűneit? Mert akko.. - nem tudta végigmondani a mondatát a nő, mert egy halk kuncogás csapta meg a fülét, mely sértette őt. "Hogy meri ezt tenni?!".

- Meggyónni? Ezt komolyan mondta? - csóválta meg a fejét hitetlenül - Maga szerint mi Isten vagy Jézus egy hitetlennek?

- Sosincs késő megtérni - magyarázkodott.

- Fogadja el. Sosem létezett Isten. Jézus talán. De lehet hogy csak egy olyan ember volt, aki mások tanítását adta át az embereknek, és sosem állította azt hogy ő Isten fia - mondta monoton hangon, mellyel fel idegelte a nőt - A vallások csak azért vannak, hogy minden egyes bűnünket másra kenjük... Ez Isten akarata... Ez lett megírva, ecetera, ecetera - mondta lassú, nyugodt hangnemben - A papok is kitalálták a Mennyet és a Poklot, hogy ezáltal megfélemlítsék az embereket, és irányítani tudják őket. Azt tanítják hogy folytsuk el a bennünk rejlő tigrist és rabszolgák ezreit neveli ki belőlünk. Na és mondja. Miért gondolja azt, hogy bármit is mond, az segít? - tette fel a számára érdekfeszítő kérdést. Kíváncsi volt arra, hogy ez a fajzat mit is képzel magáról.