𝗣𝗘𝗛𝗘𝗟𝗬𝗙𝗘𝗟𝗛𝝝̋ /SZÜNETEL/

☁️1. Ms. Kétbalkezes-lábas Cas

FÜTYÖRÉSZVE SÉTÁLOK HAZAFELÉ. Megigazítom a vállamon a táskám, aztán csakhogy valamivel szórakozhassak, előveszem a "nyomorgatós izé-bigyólabdát", és nevéhez híven összeszorítom az öklömben, aztán kiengedem. Egyik kezemből a másikba dobálom, csavargatom, pörgetem, le-lepattogtatom a földre. Amikor megunom, kikotortam a zsebemből a kedvenc rúzsom, és azzal szórakozom.

Nyár van, méghozzá elég meleg. Még legalább két hétig. A nyári szünet egy áldás énnekem, addig sem kell az iskolát tűrnöm, és hallgatnom azokat a vadbarmokat, akiket a rendszer "tanulóknak" nyilvánít. Egyedül a furulya- és hegedűóráimat sajnálom, mert a tanárom nem ér rá nyáron. Igaz, adott darabokat, de már rég átrágtam magam rajtuk. Szóval most csak úgy random megtanulok műveket, aztán majd év elején bemutatom azokat.

Ígyhát teljes lelki nyugalomban lépdelek az utcán, egészen addig, ameddig valamilyen borzasztó véletlen folyamán el nem ejtem a rúzst. És mert én, Cas, lehetetlenül ügyes vagyok, maga a kétbalkezesség koronázatlan királynője, pont egy rácsos csatornafedélre sikerül küldenem hőn szeretett játékszeremet.

Riadtan (reflexek enyhe hiányában) kapok a kis tárgy felé, de mielőtt még az leeshetne volna, himbálózik egy kicsit. A fogam összeszorítva, villámsebességgel nyúlok utána, de már elkéstem: a rúzsom lebucskázott egyenesen a csatornahálózatba, a föld alá.

- Ó, te édes-drága almalé...!

Enyhe sokkot kapva bámulom a pontot, ahol előbb még a kedvenc mütyüröm pihent, mielőtt úgy döntött, többé már nincs rám szüksége.

MIÉRT?! - kérdezem magamtól, miután felfogtam a történteket. Miért van az, hogy én mindig ENNYIRE szerencsétlen vagyok?!

Igen, ez nem az első eset, hogy elveszítek, eltörök, elejtek, tönkreteszek, vagy akaratlanul is a sírba küldök tárgyakat. Egyszer például elhagytam egy tollat, ami a legjobb barátnőmé volt (egy tipp: ne mondd meg neki, hanem vegyél egy ugyanolyat!). Tudom, ez nem nagy cucc. De rengeteg füzet, tankönyv, ceruza, kréta, táblaszivacs, hajgumi, és még napestig sorolhatnám, mi veszett oda az én fennhatóságom alatt. Arról nem is beszélve, hogy a múltkor véletlenül eltörtem Glee bá kedvenc baseball ütőjét...

Ne tudjátok meg, hányszáz fekvőtámaszt kellett lenyomnom. Ne. Ha csak belegondolok, szétreped a karom.

Lemondón megcsóválom a fejem. Ezt már nem szerzem vissza. Nagy nehezen felállok.

- EEEHEEAAÁÁUUUCH!!!

A hirtelen hang hatására majdnem megugrom a három métert, a szívem pedig kihagy jópár ütemet. Felocsúdva normalizálom hevesen vágtató szívem, aztán körbenézek. Az utcán ugyan sokan vannak, de mindenki sietett a dolgára, egy pillanatra sem méltatnak egy szerencsétlenkedő tizenöt évest, ahogy gyanakodva méreget egy csatornafedelet.

Khm, khm. Egy csatornafedelet.

- HOGY A TARTAROSZBA KERÜL IDE EGY RÚZS?! - hangzik a következő kiáltás, feltehetőleg odalentről. Aztán egy színes villanás, repül-a-repüla, én pedig igen közelről nyerek bepillantást imént említett szépítőeszközöm borításának rejtelmeibe. Mindeközben azt a csodálatos tényt is sikerült feldolgoznom, hogy az előbb gyakorlatilag képentöröltek a saját rúzsommal.

Halkan szitkozódva, ámde hál' isteneknek épségben felveszem a földről, és valamelyest összekaparom magam. Eközben már nyílik is a fedél.

- Tiéd az az átkozott rúzs??

Feltekintek, és egy harminc-harmincöt év körüli férfit pillantok meg. Szürkés-fekete haja van, kissé sápadt bőre, feketés szeme. Fekete felsőt és (csak a változatosság kedvéért) fekete nadrágot visel, Nike cipővel. Bőrdzsekije mellett még egy csomó lánc is lóg rajta. Kisugárzása tekintélyt parancsoló, tekintete valósággal lefagyaszt. Ha nem ismerném az emósokat, azt mondanám rá, hogy Hádész.

- Kilencvenkettő - nyögöm ki az első eszembe jutó szót.

- Parancsolsz? - ráncolja a szemöldökét.

- A-akarom mondani, ehe - bólogatok.

- Na, remek. Pont sikerült a legidiótább halandót kifognom - mormog az orra alatt. - Nem tudod véletlenül, hol találom Gleeson Hedge-et?

Egy pillanatra megáll bennem az ütő. Mit akar ez Glee bától? Kirabolni? Meggyilkolni? Mondjuk, ehhez sok szerencsét...

- Ó, sajnálom, nem. Már egy ideje nem láttam errefelé. A viszont látásra!

Ezzel pedig igyekszem rövidre zárni beszélgetésünket. Aztán, alighogy ellépek, tehetségemnek köszönhetően megbotlok a járdaszegélyben, és szép nagyot tanyálok, maradék méltóságomat is elvesztve.

Nyögve fordulok a hátamra. Ügyes vagy, Cas, ügyes! - korholom magam. Nem elég, hogy egy ésszerű mondatot nem tudsz kinyögni, még dobsz is egy hátast az egész utca szeme láttára! Megtapogatom az orrom. Bizony vérzik. Előbányászom a táskámból a nektáros kisüvegem, és beleiszok a dinnyés gumicukor ízű italba.

- Az mi?

- Kávé - válaszolom két negyedkorty között.

- Nekem nem annak tűnik. Csak nem félvér vagy?

Erre kis híjján megfulladtam, a félrenyelt italnak köszönhetően. De a köhögőroham azért így sem marad el. Püszkölve teszem el az üveget.

- Nem segítenél esetleg? Mindjárt megfulladok.

- Egészségedre - biccent. - Még nincs teltház az Alvilágban.

- Hehehe. Vicces. Hadd tippeljek: te vagy Hádész.

- Talált, de nem süllyedek el.

Meredten bámulom az alakot, akiről kiderült, hogy az Alvilág Ura. Nagy szemeket meresztek rá, ő meg csak karba teszi a kezét, és áll. Csak áll. És ennyi.

- Csak viccnek szántam... - nyögöm.

- Hogyhogy nem a Félvér Táborban vagy? - érdeklődik, de látszik, hogy kicsit sem izgatja a helyzetem. Nagyjából, mint szarvasgímet az almás palacsinta télen.

- Háát, ez bonyi...

- Van időnk - von vállat, aztán egyszer csak máris talpon találom magam. - Addig megmutathatod, hol lakik Hedge.

- Remek... - sóhajtom. Nagyon úgy néz ki, hogy ma nem fogok sokat hegedülni.

_________________________________

Helló-belló! Itt is vagyok az első Olimposz
Hőseis fanfictionömmel. Egy kis ízelítő, Cassie világából. Persze ez semmi ahhoz képest, mi még vár rá! Ha tetszik a sztorim, kövessétek nyomon Cassie kalandjait!
Lol. Ez annyira sablonszerű lett, hogy az már fáj. De na, azért remélem csak értitek, mi a frászt is akarok itt összeírogatni...

Szép napot!
~Wiri