A Lecter ügy (BBC Sherlock x NBC Hannibal)

3.Fejezet

- Mit gondol, Dr.Watson? -lépdelt vissza Sherlock a szőnyegbe szívódott vértócsa mellé.
John azonnal odarohant hozzá, bár majdnem elesett a szőnyeg meggyűrődött szélében. Sherlock csak a szemeit forgatta a barátja ügyetlenségén. - Jöjjön már! Ne játszon itt nekem Tapsi Hapsit! - mordult rá Johnra.
Dr.Watson fáradtan szusszant egyet, majd a lába elé figyelve Sherlock mellé guggolt.

- Sok vért veszített mind a két személy... viszont a haláluk oka, nem a vérveszteség volt. Kivette egy egy szervüket... És a gyilkos módszerét ismerve, még éltek az áldozatok. - a végére elásította magát. Nagyon fáradt volt, és ez meg is látszódott rajta. A szemei alatt hatalmas karikák voltak, az arca elnyűtt volt, az agykapacitása pedig átlagon aluli.
A detektív összeráncolt homlokkal nézett a férfira, majd belemarva a hajába, hátrahúzta Dr.Watson fejét, hogy felnézzen rá.

- Mennyit aludt maga? - kérdezte összeszűkített szemekkel, egészen lehalkított hanggal.
John értetlenül pislogott párat, majd ahogy felfogta a kérdést, szóra nyitotta a száját.

- Semennyit... Már két napja... - nyühögte panaszosan. Sherlock nyírkos bőre tépte a haját. - De-

- Nincs de. Maga nem olyan mint én. Én napokig kibírom alvás nélkül. De maga... - a detektív idegesen felszusszant, majd elengedte John tincseit, és zsebrevágta a kezeit.

- Most mi miatt ilyen ideges? - próbalta meg megtudakolni Dr.Watson, a barátja idegállapotát. Sherlock egészen a sáljába méllyedt. Nem tetszett neki, hogy az Amerikai szervek - akik nem mellesleg futni hagyták a gyilkost - beleköpnek a levesébe. Pedig minden olyan tökéletesnek hatott. Moriarty esete óta, ez volt az első ügy, ami így bepörgette a fogaskerekeket az agyában. Szinte hallani lehetett a szerkezet kattogását.

- Az ügybe beleüti az orrát az FBI. - morogta Sherlock mély hangon. John értetlenül pislogott, majd megdöntötte egy picit a fejét.

- Az Amerikai szervek? Kaptak engedélyt a kormánytól?

- Persze! ÉS OTT FOGNAK LEBZSELNI... AZ ÉN ÜGYEM KÖRÜL! Pedik olyan gyönyörű lett volna... Csak képzelje el...Mi ketten, és egy híres kannibál!

- Kannibál..? - John hangjában undor volt hallható, míg Sherlockéban izgatottság.

- Kannibál! - vágta rá azonnal a nyomozó magabiztosan.

Anglia, London. Scotland yard.

Will Graham a lány mellett ülve nézte a dolgukat csináló rendőröket. Nem akarta zaklatni a lányt felesleges kérdésekkel, mint a "jól vagy?". Hisz nyílvánvaló, hogy nagyon nincs jól. Ilyen helyzetben, melyik normális ember lenne?
Rosamund összébbhúzta magán a pokrócot, amit még otthonról, a szülei szobájából hozott. Nem akarta elengedni őket, főleg nem így... Igaz, hogy a szülei keveset foglalkoztak vele, de jó emberek voltak, és tiszta szívükből szerették őt... Legalábbis Ő így tudta. De a Cheasepeak-i hasfelmetsző, tudott valamit. És ezt Will is tudta. Bármily meglepő, a hasfelmetsző, leginkább lelkileg romlott embereket szokott ölni... bár már volt példa az ellenkezőjére is...
Will pontosan tudta, hogy ki a tettes. Azt is tudta nagyjából, hogy hol találhatja. A város szélén, egy nagy bírtokon. Hannibal mesélt is neki róla.
Grahamben nagy űr tátongott. Hiányzott neki Hannibal... Viszont a másik része, akit Dr.Lecter összerakott, meg akarta ölni Őt azért, amit tett vele, és az emberekkel, valamint Abigailel.
Rosamundról azonnal Abigail Hobbs jutott az eszébe. Mi van, ha Hannibal neki teremtette? Nagyjából a körülmények is egyeznek... Megölt szülők, és egy magára maradt tinédzser, aki csak várhatja a távoli rokonok segítségét.

Rosie szomorúan szusszant egyet, majd felnézett a férfira, és az arcát kezdte tanulmányozni... mintha két arcot látott volna...
Nyelt egy nagyot, majd rászorított a pokróc szélére.

- Szólaljon már meg... Olyan idegtépő csendben ülni... Hallom ahogy emésztem magam... - utalt arra az utolsó mondattal, hogy éhes, és hogy valaki hozzon neki de sürgősen egy szendvicset, vagy felfalja a mozdulatlan, feszült férfit.
William összerezzenve lenézett rá, majd nyelt egyet, és megigazította a lányon a pokrócot.

- Will vagyok. - szólalt meg halkan.
A rövid mondat hallatán Rosie sóhajtott egyet, majd visszanézett maga elé. Érdekelte, hogy mi történt a szüleivel, és az is, hogy ki ölhette meg... Viszont nem mert rákérdezni ennyi ember előtt, mert sanszos volt, hogy elsírja magát... Még mindig nem tudta felfogni azt, hogy meghaltak a szülei. Azt remélte, hogyha nem mondja ki, akkor nem lesz igaz, és a szülei értejönnek, mondván, hogy biztos félreértés történt...
Ezért is nézte folyamatosan a hatalmas ajtót, hátha betoppannk.

- Bővebben...? - nézett fel rá a lány. Will zavart volt, és ez meg is látszódott rajta.

- G-Graham! - ahogy kimondta a vezetéknevét, mintha megrándult volna az arca.
Az ügynök jó jelnek vette, hogy a lány nem sérült meg, habár a gyilkosnak lett volna lehetősége bántani.

Anglia, London határán

A kés halk, és elegáns hangja töltötte be a modern konyhát.
A frissen szerzett májat gyorsan felszeletelte. Óvatosan kell bánnia vele, hisz az egy kényes belsőszerv. Ha túl sokáig hagyja, megromlik. Ha sokáig főzi kemény lesz, ha kevés ideig, akkor pedig nyers marad.
Szerette a kényes ételeket, hisz annál többet foglalkozhat velük, és annál különlegesebb lesz a végeredmény.
Becsomagolta a májat, majd belerakta a fagyasztóba. Hozzáfoghat a gyomornak. A külsejét már letakarította. Óvatosan kifordította, majd belerakva egy sós vízzel teli tálba, óvatosan tisztogatni kezdte.
A lány járt a fejében, és az ígérete. Tudta, hogy Will már elkészítette a fejében a profilját, de azt is tudta, hogy fog rajta változtatni, csak azért, hogy hátráltassa az igazságszolgáltatást.
Rosamundot ajándéknak szánta, és ezt Will is tudta... ízelítőt ad neki abból az életből, aminek a része lehetne, ha vele tartana.