Our way to The End [Goebbels fanfiction]

3.

Amikor az ebéddel végeztünk, még örömmel konstatáltuk, hogy van még tíz percünk. Addig még nem akartunk vissza menni, szóval sétáltunk egyet. Éppen nézelődtem és élveztem, ahogy a Nap sugarai simogatják orcámat. Nyár volt. És én imádom a nyarat, mert akkor minden olyan szép. Mintha.. Új színekbe öltözne az egész világ, így én is. Jól elvoltam a gondolataimba merülve, de azután rájöttem, hogy nem vagyok egyedül és ráadásul nem is akármilyen emberrel sétálok. Akármennyire is megharagudtam rá néhány órával ezelőtt, azért nem bírtam ki, hogy ne szóljak hozzá-

- Mondja csak, Herr Goebbels. -szólítottam, ő pedig fölkapta a fejét- Ön szereti a nyarat? -böktem ki, mire ő halványan elmosolyodott-

- Nincs bajom a nyárral, de én inkább az őszt kedvelem. Az gyönyörű. -válaszolta, majd tovább sétáltunk- Tán' csak nem nyáron született? -kérdezte egy bujkáló mosollyal az arcán-

- Nem. Én januári vagyok. -feleltem szótagoltan, majd tovább sétáltunk.

Már csak egy percre voltunk a minisztériumtól, amikor éppen néztem az épületeket és az embereket, egyszer csak megbotlottam, de úgy, hogy majdnem hasra estem. Értetlenül visszafordultam, hogy mégis mibe ütközhetett a lábam az egyenes járdán. De akkor a propagandaminiszterre néztem, akinek egy pimasz vigyor ült ki a csontos arcára. Amint realizáltam a helyzetet, hogy ő tette ki elém a lábát, szúrós szemekkel az ő szemeibe néztem és elé vágtam, de ő természetesen egyből utolért-

- Ennyire megsértettem a hiúságát, kis hölgy? -kérdezte, de én elengedtem a fülem mellett és egyértelműen elfordítottam a fejem. Éppen a hatalmas épület lépcsőin siettem föl, de mire fölértem, addigra természetesen, majd' kiköptem a tüdőmet. Zihálva megindultam a bejárati ajtó felé, de akkor a miniszter fülig érő szájjal elém szökkent és kinyitotta nekem az ajtót-

- Menjen a pokolba! -sziszegtem hangosan, hogy meghallja, ezt követően pedig visszamentem az irodámba. Ott kinyitottam az ablakot és visszaültem az íróasztalhoz.

Éppen folytattam a befejezetlen munkámat, amikor kopogtattak a faajtón-

- Dolgom van! -kiáltottam, föl sem nézve a papírokból, de aki kopogott, magasról tett az egészre és egész egyszerűen csak benyitott. Fölnéztem és a miniszter jött felém- Dolgom van. -ismételtem meg halkabban és egy szarkasztikus mosolyt is magamra erőltettem-

- Nekem is. -emelte föl a kezeit védekezően- Január hányadikán született? -váltott témát. Felvont szemöldökkel ránéztem, majd megszólaltam-

- Ön vett föl ide, s mégsem tudja? -kérdeztem vissza gúnyosan-

- Az ilyenekre nem szoktam figyelni. Engem csak az év érdekel, más nem.

- Akkor miért zavar ezzel? -ekkor elmosolyodott és megszólalt-

- Ilyen nehéz kinyögnie egy számot?

- Ilyen nehéz békén hagynia?

- Csak mondja el a napot! -váltott át egy parancsoló hangnemre-

- Hat. Január hat. -vágtam rá türelmetlenül- Kimenne?

- Természetesen! -vonta föl a szemöldökét- Valamiért cserébe. -tette hozzá. Megforgattam a szemeimet és levettem az egyik karkötőmet, amitől nem volt nehéz megválnom és a kezébe nyomtam-

- Megfelel?

- Egy csókra gondoltam, de ez is tökéletes! -tette hozzá, majd játékosan megcsipkedte az arcomat (nem bírta ki) és végre elhagyta az irodát.

A hátralévő órák gyorsan elteltek. Írtam, mint a gép, de legalább nem kellett a többit holnapra hagynom. Abban a pillanatban, ahogy végeztem, fölpattantam a székből és az ablakhoz sétáltam, hogy be tudjam csukni azt. Ezután ellenőriztem, hogy mindenem megvan-e. Amint megbizonyosodtam erről, leoltottam a villanyt és kiléptem onnan. Lesétáltam a lépcsőkön, majd a lakásom felé vetettem az irányt. Sétálás közben volt egy olyan érzésem, hogy valaki követ engem. Összeráncolt szemöldökkel hátra fordultam, de mivel nem láttam senkit, ezért vállat vontam és battyogtam tovább-

- Jó estét, kis hölgy! -lépett mellém a miniszter, megérintve a vállamat. Eléggé megijedtem, de nem tettem szóvá, mert nem akartam, hogy megtudja-

- Magának is. -biccentettem egyet barátságosan. Ismét előre siettem volna, de ő újra elém araszolt- Herr Goebbels, legalább a munkahelyen kívül hagyjon! -néztem a szemeibe és kikerültem-

- Mit ártottam magának, kis hölgy? -kérdezte, beérve engem-

- Nézze, én nem akarom önt megsérteni, de maga egy idegesítő kisfiú, egy felnőtt férfi külsejével! -mondtam ki nyíltan, amit gondoltam-

- És még ön nem akart megsérteni! -fonta össze a karjait, majd duzzogva felszegte az orrát-

- Herr Goebbels, engem nem tud ilyenekkel megvenni. -csóváltam meg a fejem-

- Akkor árulja el, hogy mivel tudnám önt elcsábítani.. -váltott át egy teljesen más hangnemre és közelebb lépett hozzám-

- Semmivel. -lomboztam le- Fogadja el és lépjen túl. -tettem hozzá-

- Segít túllépni? -néztem rám "ártatlan" szemekkel-

- Nem. De abban biztos vagyok, hogy valamelyik szeretője szívesen segítene.. Mondjuk az a cseh színésznő, Lída Baarová.. -mondtam egy önelégült mosoly kíséretében- De, ha ajánlhatok egy még jobbat, akkor ne más nőkben keresse a vigaszt. Foglalkozzon inkább a feleségével és a hat gyermekükkel. -tettem hozzá. Látszólag meglepődött, hogy ennyi mindent tudok róla.