Private Message (larry ff. 18+)

21. Fejezet

A lepedő halk nesze ver zajt a néma szobában, amint az apró test mocorogni kezd rajta álmatlan álomba zuhanva. Erős szipogása szüntelen, még ütemeket verő szíve alighanem megállni készül a kínzó fájdalomtól, mit a másik hiánya okozott. Kicsiny darabkákra tört a szerve, szilánkok sokasága hevert most szét belső rejtekében, szabadjára engedve mindezzel a magány keserű érzetét. Szemei könnyben úsztak, míg orra és arca színe vörösbe borult, hisz törékeny lelke most zaklatottságtól szenvedett, s nem hiába, hogy a kimerültség telepedett rá e szörnyű éjszaka után. Kócos haja mit sem érdekelte, az sem számított már neki, hogy a Hold- vagy épp a Napfénye akarja teletölteni szobája sötétségét, hiszen egyetlen pillanatot sem tudott már kivel megosztani. 

Kékségei tompán csillogtak, kezeivel a plüsseit szorította magához, mik könnyekkel voltak eláztatva. A távolba kémlelve figyelte a bíbor színű növényt, a rózsát, mit előző este kapott, attól a személytől, kiért szíve akkor hevesen dobogott, most azonban romokban hever, akárcsak kapcsolata édesanyjával. Ám Louis nem sejtette, szülőjét a bűntudat őrölte egész éjszaka, így nem csak ő volt az, kinek szemére nem telepedett egy csöppnyi álom sem. 

A középkorú hölgy egy bögre teával közelítette meg fia szobaajtaját, beszélgetni akart vele és megérteni a helyzetet, mibe oly' hirtelen belecsöppent. Aprókat koppantott a kemény fára, ám választ nem kapott. Lassan nyomta le a kilincset, bízva a jóban, s abban; képes lesz egyetlen fia szemébe nézni e csúf este után. 

Nem várt látvány tárul szeme elé, fülét a keserű sírdogálás üti meg, majd a félhomályban lévő kipirult arc, mi arra készteti őt, kezéből a bögre a kis asztalra kerüljön és sietős léptekkel teremhessen Louis mellett, ki még csak fel sem fogja a tényt, hogy édesanyja meleg karjaival öleli át most őt és dúdolja neki az oly' régen hallott dalt. 

A kócos megnyugodni kezd, már kevésbé érzi azt a súlyt, mi végtagjaira telepedett, fejét pedig hanyagul hajtsa bele az ölbe, mi tovább ringatja őt, s olyan mintha csak a hullámok pátyolgatnák, fodros habjaival ötvözve. 

- Louis drágám, mi a baj?- teszi fel a kérdés Jay, aggódása tisztán látható, kezeivel a fia homlokára simít, érezve a lázat, mi a fiatal testében árad. 

- Ne utálj kérlek, anya.- suttogja halkan. 

- Sosem utálnálak, Boo.- halványan elmosolyodik, miközben kezeivel a nedves tincsekkel kezd játszani. 

- Mégis haragszol rám, ám lássuk be; jogosan. 

Lou kissé arrább kúszik, nem akarja látni anyja meggyötört és szégyenkező arcát, miben az ellenszenv csillan meg felé. Ám a vaksága itt most hazugságot szül, hisz ilyen fajta csúf dolgokról szó sincs, épp ellenkezőleg; talán Jay még sosem nézett ennyire szeretve Louisra. 

A takaró fellendül, mi alá egy másik test kúszik be és ad egy apró atyai csókot homlokra, kinek tulajdonosa meglepődve ül feljebb az ágyban, várva a magyarázatot. 

- Nem arra haragszom Louis, aki vagy. Hanem arra, hogy titkolóztál előtt, mit bár megértek, de mégsem minden részletét. Hibás vagyok én is, belátom, hiszen több időt kellett volna veled töltenem, mióta apád elhagyott minket, de tudod, néha az élet sok bonyodalmat szül.- nagyot nyel, gombóc kezdi torkát marni, mégsem kívánkozik elgyengülni. 

- Tudod anya, én féltem. Rettegtem attól, hogy ha megtudnád, hogy más vagyok elutasítanál engem, s annyi szeretet sem kapnék már többet, mint azokban az időkben, mikor még csak te voltál egyedül nekem.

Jay meglepődik, sosem gondolta volna egy percre sem, hogy fia a magánytól szenved, bár nagyon is jól tudta, sohasem volt neki tömérdek barátja, csak a szőke ír fiú Niall, kire az évek múlásával már szinte második fiaként tekint. 

- Nem vagy más, Louis. Épp ettől leszel olyan különleges, kisfiam. 

Mintha csak a komor felhők elvonulnának és hoznák magukkal a Napfény finoman cirógató sugarait, mik beszöknek az ablakon, hogy megvilágítsák a csevegő, teát kortyolgató alakokat. Louis láza alacsonyabb lett, ám kimerültsége nem javult, mégis mosoly terült szét arcán, amint a párnák közzé bújva beszélgettek Jayel. Rég volt már olyan, hogy időt szántak volna egymásra e folyton pörgő világban és életben, s bár nem mondták ki; hiányzott nekik a másik társasága. A kék szemű mindent elmesél, mi is történt vele mostanság és hogyan is lett az aki, míg Jay csendben hallgatja fia őszinte szavait és gondolkodik el azon; mikor is lett ilyen érett. 

- És mond..- vág hirtelen közbe Louis folytonos beszédébe, ki kérdően húzza fel szemöldökét.- Hogy hívják a göndör fiút, ki így elcsavarta a fejed?

Louis arca ismét vörös árnyalatot ölt magára, elméjét az emlékek telítik be, s akaratlanul is megjelennek szemei előtt azok a hosszú, selymes fürtök és a mindig ragyogó smaragdok, mik egy perc alatt képesek őt más világba repíteni. Nyelve hegyén ott csücsül a gyönyörrel teli név, mégis félti, hisz csak magának akarja a férfi egész létét, ám önző gondolataival még saját magát is sikerül szégyenkezésbe hoznia. 

- Harrynek hívják.- nyögi ki szendén a nevet, mire szíve nagyot dobban, minek erős ritmusát talán Jay is meghallotta, amint a rövidke szó elhagyta ajkait. 

Fáradt szemeivel az órára pillant, mi a reggel nyolc felé közelít már, ugyanakkor nem szívesen hagyja itt fiát, kötelessége hívja. Az üres bögréket kezébe fogja, egy nedvesebb rongyot terít még a kócos homlokára és ellenkezést nem tűrve utasítja neki az ágynyugalmat. 

- Iskola után átjön Niall is, már beszéltem a szüleivel és elengedték hozzád. Este pedig én is sietek haza és, ha szeretnéd, tarthatnánk egy anya-fia estét.- áll meg az ajtóban, csillapíthatatlan mosollyal arcán. 

- Pizzával és nyáltól csöpögős romantikus filmmel?

- Benne vagyok.- nevet fel, s Louis ilyenkor fedezi csak fel; anyja egy napot sem vesztett szépségéből.

- Anya..- áll meg egy pillanatra, míg a kék színpompák összetalálkoznak, próbálva olvasni a másik gondolataiban.- Szeretlek.

Jay szíve szeretettel telik meg, könnyeit visszafojtsa, úgy érzi; talán még sosem kapott senkitől ily' sok szeretet, mint most egyetlen kincsétől. 

- Én is szeretlek, Boo.

Az ajtó bezáródik, az ártatlan lélek a párnák közzé süpped vissza kezei közé véve telefonját, ám reménye elszáll, látva a szeme elé terülő szöveget:

Erre a beszélgetésre nem tudsz többet válaszolni.