Lore (Szünetel)

1. Fejezet - Part 2

Egyenesen a bálterembe siettem az óráimra. Órákig gyakoroltam Meddiona tradicionális táncát, etikájét és villám kérdésekre válaszoltam a történelmével kapcsolatban. Mindennek végére őszintén úgy éreztem hogy kásává vált az agyam. Évek óta szinte csak ugyan azokat ismételgettük, mivel eléggé korlátozott volt róluk a tudásunk, de valamiért fontosnak tartották hogy ezt a keveset jobban tudjam még a Meddixeknél is.

Majdhogynem örültem mikor hat órakkor az ima jelző, halk orgona hangja járta be az egész kastélyt. Sietve hagytam el a báltermet, rohantam keresztül a hallon és szlalomoztam végig a nagy kőfolyosó labirintuson.

Óvatosan nyitottam be az Szentélybe, nehogy észrevegyen Anyám és az udvartartása. Leghátul maradtam és a kedvenc helyemen, a sarokban foglaltam helyet. Letérdeltem az egyik puha párnára úgy mint a többiek és vártam az Imaszertartást.

A teremben kellemes meleg volt és vöröses árnyalat derengett a falakon a gyertyák százai miatt. Édes aromáju virágok voltak minden felé és fűszeres illatú füstölők. Burgundi és fehér színű fátylak lógtak a plafonról és szabadon lengtek a lágy szellőtől.

Nemaya és Amity főpapnők nyugtató fehér köde is elkezdett megjelenni, körbe lebegve a teret és jelezve hogy percek kérdése és kezdjük.

A szobában mindenki elcsendesedett, mindössze a terem legelején lévő kis szökőkútak csobogása vízhangzott.

Csak a királyi család és azok kegyeltjei vehettek részt a napi Imaszertartáson, bár az egész ország térdre borult pontban ilyenkor.

Nemaya és Amity ravaszan csillogó tenger kék szeme keresztül járt a termen.

- Örülünk hogy ismét eljöttetek a Szent köd hívására. - szólaltak meg szokás szerint szinkronban, fülsértően magas hangukon. Ébenfekete és tűz vörös hajuk lobogott mögöttük ahogy a Források kését Amity felemelte.

Mindketten megszúrták mutató ujjuk hegyét. A vér fémes szaga megcsapta az orrom ahogy elkezdték vele felfesteni egymás alabástron fehér bőrére a bonyolult mintázatokat. Halk kántálásba kezdtek az ősi, köd álltali ismert nyelven. Fullasztó hellyé vált a Szentély, ahogy a sűrű, tömör hófehér ködük bejárta az egész termet. Az orrom hegyét se láttal.

Ilyenkor szokott bekövetkezni az hogy mindenki kiereszt az erejéből egy kis töredéket hogy felajánja a Szentködnek. Azt mondják hogy ez hihetetlen érzes, mint ha kilépnének a testükből és egy másvilágra jutnának pármásodpercre.

Én ilyenkor csak probálok csendben fulldokolni hogy ne zavarjak meg senkit, ugyanis a sűrű ködtől túlságosan elnehezedik számomra a levegő. Köd híján én képtelen vagyok felajánlásra. Könnybe lábadt szemmel vártam hogy mikor lesz már vége. Kis koromban rengeteget könyörögtem a szüleimnek hogy ne keljen eljönnöm a Szentimátságra, de természetesen a kérésem mindig süket fülekre talált. Hallottam hogy mindenki halkan, motyogva kíván valamit. Én makacsul szorítottam össze a szám, nehogy kicsusszon valami ostoba kérés a holnapi nappal kapcsolatban. A Szentköd nekem úgy se teljesítene semmit és azt se akarom hogy Anyám valami csoda folytán meghallja.

Lassacskán elkezdett kitisztulni a légkör, újra kaptam levegőt és láttam is. Nagy kortyokban nyeltem az oxigént és észrevétlenül próbáltam eltakarni a kezem remegését, ugyanis mostanra már többen is bámultak, mint általában mindig az imádság ezen részen.

Édesanyám is engem nézett komor, szigorú tekintettel. Pedig ő már igazán hozzá szokhatott volna hogy mindig rosszuk leszek a tömény ködtől ami körbe lengett a teremben.

Amity és Nemaya ragyogó mosollyal meghajoltak, mint ha valami műsort adtak volna elő és nem pedig egy imádságot vezényeltek volna le. Koruk ellenére mindössze annyinak néztek ki mint én magam. Pedig tényleg banyák voltak...valószínűleg a legidősebbek az egész királyságban. Mindig is kirázott tőlük a hideg, mindenki mást meg az ujjuk köré csavartak. Imádták és rajongtak értük. Sokan azt mondjàk hogy nem csupán a köd egy darabkája csordogál bennük hanem maga a Szentköd.