The sketchbook

,,Sajnálom"

Csak bámultam rá. Csak bámultam a pinkes-pirosas pulcsiját, amire ha ránéz az ember, édes, málnás íz áramlik a torkára.
Először azt hittem, hogy ez már az álmom része. Értelemszerű is lenne, hiszen hiányzik. Azt az édi képet még mindig nem töröltem ki róla.
Na, de vissza a valóságba. Itt fekszem a kórházban, enyhe agyrázkódással diagnosztizálva. Anyu az előbb bejött, de aztán megint kiment. Aztán majdnem bealudtam, de most itt áll előttem, teljes életnagyságban Márk, a málnaízű pulcsijában.
Vártam, hogy ő szólaljon meg először, de féltem attól, mit fog mondani. Le merném fogadni, hogy valami beszólás lesz. Vagy talán egy ,,sajnálom".
Végül ő csak áll az ágyam végében és néz ki a fejéből. Át sem gondolom, mit fogok mondani, de végül én szólalok meg.
-Feljöttél sajnálkozni, amíg a haverjaid elkérik az adataimat a recepción?-kérdezem "beszóló" hanglejtéssel.
Értetlenül nézett rám. Én csak egyenesem a szemébe fúrtam a tekintetemet. Kíváncsi voltam, hogy mit lép erre. Ismét váratlanul megszólalok.
-Miért nem voltál suliban?-kérdezem számonkérően.
Ő még mindig csak állt, lesütött szemmel. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, ami hátbavágta őt és ebből kifolyólag előreesett, rá a lábamra. Anyu belépett és elképedve bámulta Márk, lábamon pihenő fejét.
-Jesszus! Elnézést, figyelhettem volna. Megyek is.-hadarta és kiviharzott a kórteremből. Márk gyorsan felpattant és belekezdett mondandójába.
-Én...n-nagyon sajnálom, ami történt. N..
-Válaszolj!-szakítottam félbe, kiabálva.-Miért nem voltál suliban?
A válaszra várt idő örökkévalóságnak tűnt. Kiváncsi voltam mit fog mondani, de közben dühösnek is éreztem magam. Végre valahára kinyögött egy értelmes mondatot.
-Nem mertem a szemedbe nézni.Tudod...megszerettelek. Nagyon élveztem a veled töltött időt, és lelkifurim volt, hogy cserbenhagytalak. Tudom, hogy milyen nehéz helyzeted van és ebből segíthettem volna kitörni. Sajnálom.-szavalta.
Most rajtam volt a sor: bámultam magam elé, kissé nyitva maradt szájjal. Pont ugyanezeket tudtam volna elmondani, csak E/2.-ben.(beütött a nyelvtan)
Kis időzés után végre a szemébe néztem.
-Hát igen...sajnálhatsz is.-mondtam, bunkóbbra sikeredve, mint ahogy szerettem volna.
Ekkor odasétált a fejem mellé, és a háta mögűl, mint a filmekben, előkapott egy szál rózsát. Gyönyörű, piros, fényes darab volt. Szépen, lassan átnyújtotta nekem. Meglepettem vettem át és kérdőn néztem rá.
-Ne haragudj!-felelte, olyan bociszemeket meresztve, hogy még Sam Winchester is megirigyelné. Nem tudtam többé dühös lenni rá. Az előbb jelenlévő düh elszállt és most könnyek szöktek a szemeimbe. Annyira imádtam a játszón töltött órát, a beszélgetést, a sok nevetést. De azt már most tudom, hogy sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot a földalatti veremben, amikor szólításomra hátra sem fordult.
Aggódóan nézett rám és a rózsára.
-Jobban vagy?-kérdezte.
-M-mostmár igen.-feleltem. Ekkor hirtelen felpattantam az ágyból, amitől kicsit meg is szédültem, és a nyakába borultam. Erős lány vagyok, tudok uralkodni az érzelmeim kitörése felett, de ez most nem ment. Ahogy ott álltunk, olyan gyönyörű volt, mégis szomorú. Elképzeltem magunkat kívülről, mint egy filmben (ismét), hogy a kamera lassan pörög ölelésünk erős tartása körül. Csodálatos volt. Megkönnyebbültem. Olyan érzés volt, mint amikor megpillantottam a csodakönyvet az asztalomon, azon a bizonyos délutánon, amikor a nő is megjelent. Talán mégis jobb lenne odaadni a könyvet a "szivárvány gang"-nek...
-Márk...-bontakoztam ki a mámorból.-Mit kezdenétek azzal a könyvvel?
Megütközve nézett rám. Elvörösödött az arca és ideges lett. Csodálkoztam ezen, hiszen, ha ezt tőlem kérdeznék, simán rávágnám, hogy ,,önvédelem". De most valami más volt. Kis habozás után megszólalt.
-Az a könyv hatalmas nagy érték. Nem mondom, hogy azt gondolom, hogy nem tudsz rá vigyázni, csak....(hatásszünet)....vissza kell juttatni az Őrzőhöz.-felelte könnyedén.
Csak kapkodtam a tekintetem egyik szeméből a másikba, arra várva, hogy hátha elmagyarázza mit is jelent ez pontosan, de semmi.
-Tudod, ez nem a legmegfelelőbb pillanat, hogy ezt megbeszéljük.-felelte és ebben teljesen igaza volt. Ekkor anyu kopogtatott az ajtón, hogy nehogy megint valami váratlanba ütközzön.
-Elnézést! Mennem is kell. Még beszélünk.-felelte Márk köszönésképpen és kilépett az ajtón. Anyu egyből a rózsára nézett kérdő tekintettel.
-Ő hozta.-mondtam, de folytatnom kellett.-Csak az állapotomról kérdezett.
Tudtam, hogy anya azt hiszi, hogy ez több, mint barátság. Meg, hogy "vajon miket csinálhattunk itt bent".
-Rendes fiú.-szólalt meg végre ő is.-A doki azt mondta, hogy már csak egyet kell aludni és mehetünk haza.
A mondat végére egy szerető mosolyt is beépített. Én is rámosolyogtam, majd motyogott valamit, talán apuról, majd ismét elhagyta a helyiséget. Ezután képszakadás. Másnap reggel aranyos simogatásra ébredtem. Nagyon kellemes volt. Lassan kinyitottam a szemem és anyu helyett a nőt pillantottam meg. Ismét.
-Oh hello!-üdvözöltem ásítva.-Hát te?
-Jó reggelt! Gondoltam tudnék néhány friss információt kínálni. És egy kávét...
Ez nagyon kedves. A kávé pont úgy volt megcsinálva, ahogy én szeretem. Lassan szürcsöltem, miközben a tekintetem elkalandozott a nő díszes kalapján.
-Tehát. Hallom megtudtad, hogy létezik az Őrző.-kezdte és én bólogattam. Nagyon izgatott ez a téma, talán ezzel is álmodtam.
-Tudod, én nagyon örülök, hogy megszülettem általad és tudom, hogy szereted Márkot, de azt a könyvet semmiképpen se add oda senkinek! Még az Őrzőnek se.-mondta határozottan.

Kissé megrémültem. Ez az egész olyan zavaros. Hogy tud egy rajzfüzet ekkora forgószelet okozni? Tudtam, hogy jó kezekben van nálam, de most, hogy megtudtam mennyire nagy értékkel bír. Akkorával, hogy egy fiúbanda meg akarja szerezni, és még őrzője is van. De most mi lesz? Kinek higgyek? A nő, aki egyben a saját kezem szüleménye, vagy Márk, aki egyszer cserbenhagyott, de nagyon jól esik a közelsége...?