The sketchbook

,,Koncert"

Egy éles nyikorgás-erre keltem. A testem egy vaskorláthoz volt kötözve. Legalább nem vetkőztettek le-gondoltam. Jobban körülnéztem. Egy kockaszobában voltam. Semmi ablak, semmi természetes fény. A falak szürkék és penészesek. Pont velem szemben van egy vasajtó, aminek a nyikordulására keltem. Ahhoz képest, hogy fogalmam sincs hol vagyok és hogy kerültem ide, egész nyugodtnak érzem magam. Úgy voltam fogvatartva, hogy a két csuklóm a vaskorlát másik felén össze volt kötözve egy spárgával-bár ezt így érzésre nehéz volt megállapítani. Ebben a pillanatban-talán kínzás képpen- felkapcsolták a fölöttem lógó reflektort. ,,Minden lány a "reflektorfényben" szeretne lenni!" Szerintem nem így értették... A lámpától megszédülök és mikor kinyitom a szemem csak fehér foltokat látok, de így is könnyen kivehető, hogy egy srác áll előttem. Pislogok néhányat és jobban szemügyre veszem. Az arca elég visszataszító, szemöldöke alig, de ami van az is kócos. A haja bordó színű és egy kicsit hosszabb. Egy pulcsiban és egy feszülős farmerban van. Mind a kettő fekete. Nézeget ő is engem egy darabig, de ekkor megtöröm a csendet.
-Akkor most lemaradok a koncertről?-kérdezem számonkérően.
A kérdésemre nem a piroshajú, hanem egy másik alak válaszol.
-A koncert? Jó kis illúzió, mi?-mondja virgoncan és előlép a sötétségből. Neki sárga haja van, és arcán asszem 5 pc. Szerintem ez elég undi, de ő tudja.
-Szóval a koncert nem létezett. Értem. Szóval Márk, akit a barátomnak mondtam átvert. Kircsi.-mondtam, de a mondandóm végét elharaptam, mert könnybe lábadt a szemem. Nem hiszem el! Márk. Pont ő, akinek elmeséltem az egész életemet. De itt nem törhetek meg, hisz még van egy csomó kérdésem.
-Oksi. És miért kellek nektek én?-kérdeztem, az ,,én"-t hangsújozva.
-Hó! Hó! Rögtön csapjunk bele? Rendben, de te akartad.-feleli a sárgahajú és felmutat egy képet.
-Tudod, hogy mi ez?-kérdezi.
Hát persze, hogy tudom, hisz az enyém. Igen, a képen a "csodafüzet" van. The sketchbook. Viszont most, hogy meglátom a könyvet, nem fog el a repülhetnék. Megijedek. Lehet, hogy illegális egy olyan könyvet tartani? Azt hittem, hogy ebből a világban nem csak egy van.
-Hahó? Csak, hogy megkönnyebbítsük a dolgodat: tudjuk, hogy nálad van.-mondja a kékhajú határozottan. Ettől még jobban megijedek. Mi az, hogy tudják? Mégis honnan?
-Na jó. Én Patrik vagyok, ő pedig Ati.-mondja a sárga (azaz Patrik) a kékhajúra (Atira) mutatva. Hát, most nem lettem okosabb.
-Másnéven Kanál és Esernyő.
Tehát velük beszélt Márk.
-Oké, hogyha nem beszélsz, akkor majd beszélek én.-mondja Patrik.-Asszem úgy hat éve járunk városról-városra a könyvet keresve és tudod, már nagyon közel járunk és nem adjuk fel. Egyetlen kérdés van. Hol tartod a könyvet?
Eléggé beparázok, talán el is pirulok, de leesik, hogy simán hazudhatok is. Ebben nem vagyok túl jó, de most menni fog.
-Pázsit utca 67. Ott lakom. A szobámban van.-felelem magabiztosan.
Tudtam, hogyha ennél többet mondok, az már gyanús. Ati először gyanakodva nézett rám, de egy vállrántásával bebizonyosodott, hogy meggyőzően hazudok.
-Akkor most odamegyünk.-mondta Patrik a többieknek, akik eddig a sötétben ácsorogtak.
-Ez a szoba jobban fogvatart, mint egy cella. Menekülésre esélyed sincs, csak az idődet pazarolnád. Ha a könyv nem lesz a megadott címen, megkínzunk.-mondja Patrik.
Képzelem. Öt-hat vézna, szivárványfejű tinédzser megkínoz. És méghogy nem szabadulhatok. Ők nem tudják, de van egy zsebkésem (köszi anyu). Sorban kimennek a rég olajozott ajtón, és ekkor megpillantok egy kék fejecskét.
-Márk!-kiáltok, de ő meg sem próbál hátranézni.
A vasajtó hatalmas csapódással bezárul. Most fogom fel, hogy amúgy nem is tudom hol vagyok. Talán a kisvárosomban? Vagy a föld alatt? A kezemmel nehezen, de sikerül kivennem a farzsebemből a zsebkést. Kábé három perc múlva végre elszakad a hülye spárga. Olyan bénák ezet a fiúkák! Volt idejük átmotozni, de úgy látszik nem vagyok olyan fontos. Elővettem a telefonom. 37 nem fogadott hívás anyutól. Nem értem miért hívott, koncerten úgy sem venném fel. Átfutott az agyamban, hogy felhívom és segítséget kérek, de nem szeretném, hogy aggódjon. Olyankor mindig nagyon ideges és másnap "én megmondtam" fejet vág. Elkezdtem rángatni a vasajtót, de meg sem mozdult. Mostmár egy kicsit kezdek pánikolni. Mi van, ha szegény Pázsit utca 67. lakóihoz betörnek ezek a színesfejű idióták és elkezdik az egyik szobát felbolygatni?! Ekkor léptek közeledését véltem hallani. Reflexből visszadőltem a vasoszlophoz és hátratettem a kezeim, mintha össze lennének kötözve. Az ajtót hatalmas robajjal tépte fel egy zöldhajú fiú.
-Mit képzelsz, mi?!-üvölti bele arcomba.-Hazudunk, hazudunk?!
Erre elkezd remegni a lábam, de az arcom még mindig valahol a flegma és a komoly között egyensúlyoz.
-Gondoltam, hogy nem lesz ilyen könnyű szóra bírni téged. Na majd most!-és Ati ökle az orrom felé közelít. Egyszercsak elsötétül minden. De nem, most nem ájultam be. Az egyész szoba korom fekete lett.
-Mi ez? Ki volt ez?-kérdezgeti Patrik kétségbeesetten.
Valaki megfog a karomnál. Egy kéz, puha, de erős. Elkezd vonszolni kifelé a szobából. Engedelmesen megyek utána. Biztos, hogy Márk az. Tudtam, hogy nem hagy cserben. Kiérünk a korom fekete ég alá. Igazam volt; tényleg a föld alatt voltunk. A járdán állunk. Egy erre guruló autó fénye belevilágít az arcomba. Ekkor Márkra nézek. Vagyis néznék. De nem a kék haj és az aranyos pofi néz vissza rám, hanem egy 30-as, szőke, kalapos nő. Ismét. A "gyermekem" megmentett.
-Most gyorsan menjünk haza, mielőtt kimúlik a bűbáj!-mondja fátyolos hangon, határozottan. Én még mindig csodálkozva nézek a szürkés szempárba, de ráveszem magam, hogy bólintsak egyet és elinduljunk.
-Meglepő, mi?-kérdezi mosolyogva.-Sajnálom a Márkos dolgot. Igazán jó barát volt.-mondja együttérzőn.
-Hát igen, köszönöm.-felelem erőtlenül.
-Tudod, amiket rajzolsz életrekelnek. Bár ezt gondolom már felfogtad. A lényeg: ezek a lények arra törekednek, hogy neked minél jobb legyen. A kívánságaidat teljesítik. Például most arra volt szükséged, hogy kijuss onnan valahogy. Én megéreztem ezt és meg is tettem. Elég menő, nem?
-Wow! Ez nagyon menő! Már értem miért akarták megszerezni.
-Na, de most gyorsan menj haza, de, ami a legfontosabb: Ne szólj a könyvről senkinek!
Ebben a pillanatban elporladt, mintha egy autó elütötte volna. Ott álltam a házunk előtt. Végre. Beléptem és meséltem anyuéknak a koncertről. ,,Nagyon jó volt." ,,Márk írtó kedves." ,,Fáradt vagyok." Az utcsó legalább őszinte volt. Ledobtam magam az ágyamba és egyből be is aludtam.