The sketchbook

Lázadás

Reggel a szokásos időpontban rontott be anyu a szobámba. Reménykedve az albak felé néztem, várva a napsugarakat és a madarakat. Ehelyett borús, itt-ott felvillanó ég és szemerkélő eső várt. Rögtön visszaejtettem a fejem a párnámra és próbáltam visszaaludni, de ezt anya sikeresen megakadályozta. Megint. Kivánszorogtam a fürdőszobába, megmostam az arcom és a fogam, majd enyhén mentolos torokkal kisétáltam a konyhába. Furcsálltam, hogy anya nincs ott, ilyenkor mindig itt szokott tevékenykedni. Gondoltam, hogy a szobájában lesz.
-Szia anyu!-köszöntem.
-Jó reggelt, kicsim!
-Apu?-kérdeztem.
-Ma korábban kellett bemennie.-felelte.
-És te? Miért nem készülődsz?
-Ma csak 10-re kell bemennem.-felelte, egy ásítást is beépítve mondatába.
-Rendi.-mondtam, majd elhagytam a szobát. Az étkezőasztalon nem volt reggeli, ígyhát kentem egy nutellás kenyeret és lassan, a villódzó eget bámulva elfogyasztottam. Betettem a csapba a szennyes tányért és visszamentem a szobámba. ,,Tegnap még olyan csodálatos volt a reggel. Olyan...mintha a könyv tette volna szebbé, mint a kedvemet, mikor megérintettem."-töprengtem. Lassan a ruhásszekrényemhez osontam, kinyitottam és előkaptam egy fekete pulcsit és egy szakadt, fekete farmert. Tudom, nagyon változatos vagyok. A biztonság kedvéért felnyitottam a legósdobozt, hogy benne van-e még a "csodakönyv". Benne volt, de se nem lett tőle jobb idő, se nem lett jobb kedvem, úgyhogy visszacsuktam. Felkaptam a kékeszöld iskolatáskámat. Fogalmam sincs mikor pakoltam be, a tegnapi nap hosszú és szaggatott volt. Benyitottam anyuhoz, hogy elköszönjek, de bealudt. Megnéztem a telefonját, hogy be van-e állítva az ébresztő. Nem szeretném, hogy elkéssen, ezért beállítottam 09:00-re, mert nagyon lassan készülődik. Nyomtam egy puszit az arcára, kimentem az előszobába, felkaptam a (fekete) kabátomat és elindultam. Amint kiléptem az ajtón, egyből megcsapott az eső illat. Bezártam és elindultam. A friss csapadék mosta az arcomat. Jól esett./haha/ Az épület előtt láttam pár osztálytársamat, de annyira nem izgattak, mert megpillantottam egy fekete, "Rammstein" feliratú pulcsis, sötétkék hajú, oldalláncos fiút. Még sosem láttam és ami a legfurcsább volt, hogy a suli kapuján ment be. Mindegy, tuti lebukott vagy valami. Én is bementem a kapun, és megcéloztam a szekrényem. Bedobtam a táskámat, levettem a kabátomat és elkezdtem fürkészni az órarendet. Angol. Végre egy rendes tantárgy! Sőt, nem kell lépcsőzni, mert az óra a termünkben lesz. Az osztály "menői" mindig nagyon hangosak és most sem fogták vissza magukat. A büfé előtt sorakoztak páran, de egy kis tolakodással könnyen bejutottam, ám az ajtóban rögtön megtorpantam. Az asztalom mellett ott állt a Rammstein fiú. Most láttam csak igazán az arcát: Márk volt az. Én, személy szerint mindig is jó fejnek tartottam a punkokat és ez most sincs másképp. Csak egy kissé furcsa.
-Szia! Mi is a neved?-kérdezte, felém integetve.
-Kiwi.-feleltem mosolyogva.
-Kiwi?!
-Viki, csak unatkoztam és kitaláltam ezt.
-Micsoda pancser!!-kiáltotta valaki a "szelfi-tömegből".
-Szerintem menő. Na mindegy. Szóval azt szeretném kérdezni, hogy esetleg ülhetnék melléd?-kérdezte kissé zavartan.
-Persze!- feleltem lelkesen.
Leült. Letettem az angolcuccom a padomra(vagyis inkább padunkra) és vártam a csengőt. Hiába vártam, volt még 10 perc az óra kezdetéig, ígyhát úgy döntöttem, megtöröm a kínos csendet.
-Mondd, hogy tudtál egyik napról a másikra így megváltozni?-kérdeztem Márktól.
-Tegnapelőtt is ugyanígy néztem ki, de azt gondoltam első bemutatkozásnál visszafogom magam.
-Én is szeretem a Rammsteint.-mondtam mosolyt csalva arcára.
-Nézzétek! Lehúzzák a népszerűségünket!-kiáltotta az egyik nemmenő.-Itt is van a PancserPáros!
Ebből elég is volt ennyi köszi. Felpattantam és erősen Dávid szemébe fúrtam a tekintetem.
-Na mi van Károlyka? Ugye nem fogsz bajszot rajzolni nekem?!-színészkedett.
Már vettem a levegőt a visszaszóláshoz, de Márk megelőzöt. Pontosabban a kamerája kattanása. Mindenki ránézett. Az agyatlan plázacicáknak azonnal leesett, hogy Márk csinált róluk egy képet. Kifutott, kezében a telefonnal és a friss képpel. Pittyent egyet a telefonom, ez megint megakadályozott Dávid sértegetésében. Márk beküldte a Messenger csoportba a képet. A cicababák éppen az orrukat túrták rajta. Wow! Ez a plázacicáknak nagyon rosszul eshet! Márk! Minden tiszteletem a tiéd. A csoportba egyből jöttek a reakciók.

Ákos: Fúj! Mi kint vagyunk a suli előtt de ti látom elvagytok

VaniTheQueen: Elkalpak te kos szatvsimbok!!

DávidTheKing: lusta vagyok futni...

Én csak röhögtem a terem közepén. Felhőtlem hangulatom volt, amit természetesem most is megszakított a várva várt csengő. Az eddig zajos folyosón most megfagyott a levegő. Mindenki hirtelen berohant a terembe. Elfoglaltam a helyem, még mindig a nevetéstől könnyes szemmel, majd Márk is lehuppant mellém. Felé nyújtottam az öklöm és ökölpacsiztunk egyet. Erre bejött az angoltanárnő(egyben az osztályfőnökünk). Az órán csoportmunka volt, valami állatos dolog volt a téma. Hamar kicsöngettek. A többi órát végig beszélgettük/röhögtük Márkkal és együtt ebédeltünk.
-Ömm, nekem arra kell mennem. Mégegyszer: Nagyon nagy voltál!-mondtam neki.
-Köszi! Holnap találkozunk!-köszönt, majd elindult.
Útközben még néhány (Fúúj de undi; igy is szepek vagytok; lol) üzenet jött az osztálycsoportba. Hazaértem, levettem a kabátom és belépkedtem a szobámba. Leültem az ágyra és hirtelen éhes lettem. Fogalmam sincs hogyan; most ebédeltem /bár menza, szóval megértem/. Felálltam, elindultam a hűtőhöz, de megálltam. ,,Mi lenne, ha én rajzolnám meg mit szeretnék enni?" Visszarohantam a szobámba, feltéptem a szekrényt, kivettem a könyvet a dobozból és kinyitottam. A kalapos nő még mindig ott virított. Lapoztam egyet és rajzoltam egy pöttyös túrórudit. Elég jól nézett ki és ettől még éhesebb lettem. A könyv magától becsukódott és ismét elkezdett remegni. Befejezte a "rituálét" és kinyitottam. A túrórudi ott virított a lapon. De ekkor már elgondolkoztam: Ha a nőt az utcán láttam, akkor ez hol fog megjelenni? És ez is "anyának" fog szólítani? Várjunk...meg fogom enni a kicsinyemet?😯