2 évad 10 és 11 rész között/c

960 43 0
                                    

Natalien szemszöge

Az egész testem merev. Nagyon fáj. Még a levegővétel is. Mintha minden lélegzetvételnél, apró tűket szurkálnának a mellkasomba. Nehézkesen nyitom ki a szemeimet, pedig nincs nagy fény. Próbálok mozogni, de a legkisebb próbálkozásra is hatalmas fájdalom nyilall a testembe. Összeszorítom a szemem, és halkan felszisszenek. Mikor elmúlik a fájdalom, újra kinyitom a szemem, és próbálom beazonosítani, hogy mégis hol lehetek. Szürkés falak, egyszerű berendezkedés, ismerős illat. Derek. Az Ő szobájában vagyok. Ez valamelyest megnyugvással tölt el, de ahogy a kezemmel tapogatózok, nem találom sehol. De miért is lenne mellettem? Hiszen mi már nem is ..... Belül felzokogok, de úgy érzem, hogy nincs elég könnyem ahhoz, hogy ezt ki is tudjam mutatni. Úgy érzem, mintha, mintha mindent elveszítettem volna. Először Ő, most meg Allison. Bevillan a kép, ahogy felhúzza az íjat. Szorító érzés lesz rajtam úrrá. Hangosan lihegni kezdek, mintha nem lenne levegő. Ez csak fokozza a fájdalmamat. Reszketeg sóhajokkal fújom ki a levegőt. Nem tudom mi történik velem. Egyedül vagyok, nem tudok megmozdulni. Mi történt? Fel kell álljak. Minden erőmet összeszedve arra a vállamra fordulok, ahol nincs seb, de ez is elképesztő fájdalommal jár. Hangosan felüvöltök, de csak nem akar szűnni. Hallom ahogy kivágódik az ajtó, és valaki berohan rajta. Egy pillanattal később, megfogja a vállam és visszafordít a hátamra, miközben a fájdalmam szűnik. Elveszik tőlem. Ismét összeszorítom a szemem, próbálok megnyugodni. Mikor ezt végrehajtottam, engedek a szemem szorításán, és lassan kinyitom. Egy fénylő, rubinvörös szempárral találkozok, aki egyik kezét a vállamra, a másikkal, a ruhámat feltűrve, az oldalamra tapasztotta. Derek. Olyan, mintha most egy másik oldalát látnám. Egy olyat, ami nagyon mélyen van benne. Valami ősi nézés ez, amivel az én szemeimbe tekint. Valami olyan, ami nem viseli el, hogy nekem fájdalmaim vannak. Ez a tekintet, a vörös szemekkel múlik el, és visszajön az bizonyos gyötrő, fájdalmas nézés. Pontosan olyan, mint mikor félelemmel néztem rá. Vagy mint a tegnap. Vagy tegnap előtt? Kitudja mennyi idő telt el azóta.
-Hány óra?- kérdeztem rekedten.
-Olyan fél egy.- rántotta meg a vállát. Mennyi??! Kikerekedett szemekkel próbáltam magamban realizálni az információt. Hogy az istenbe fogom én ezt otthon kimagyarázni? Jézus én halott vagyok ..... - Ne aggódj, beszéltem Johnnal. Elég ha ma valamikor haza mész. -nyugtatott. A kezei még mindig rajtam voltak, és azzal amelyik a derekamon pihent, apró köröket írt le a bőrömön. Önkéntelenül is végigfutott a hideg a hátamon, és jóleső bizsergés lepte el a testemet. - Nem vagy éhes?- kérdezte kiragadva az elmélkedésemből.
-De, de igen.- bólogattam amennyire tudtam. Újfent megpróbáltam felállni, de a legkisebb mozdulatra is fájdalom hasított belém.
-Várj, segítek.- nyúlt óvatosan a derekam alá, és segítette felülni. Még így is borzasztó volt, de sokkal kellemesebb, mintha önerőből kellett volna csinálnom. A karjaimat, óvatosan a testem mellé hoztam, és megpróbáltam felállni, de Derek nélkül ez sem jött volna össze. Kiegyenesedve éreztem csak, hogy mennyire éhes is vagyok. Mintha egy évig nem ettem volna. Bátran indultam meg, hisz a lábaimon nem volt sérülés, csak a jobb csípőmbe nyilallt néha- néha a fájdalom. Viszont jött az ajtó. Gyakorlottan nyújtottam volna a bal kezemet, de éreztem, hogy ez most nem fog összejönni. - Ne rohanj! Még a végén ennél is nagyobb bajod lesz.- sóhajtott Derek, majd mellettem előre nyúlva kinyitotta nekem az ajtót.
-Úgy beszélsz, mintha az apám lennél.- jegyeztem felvont szemöldökkel.
-Talán mert néha úgy érzem, hogy a világ összes testőre sem lenne elég ahhoz, hogy vigyázzanak rád.- nevetett fel. Erre én is elmosolyodtam, és tovább sétáltam a "konyha" felé. Átmentünk a metró kocsin, egy egy másik helyiségbe ahol egy nagyon alap konyha volt. Igazából azért konyha, mert volt benne egy nagyobb asztal, meg hűtő. Itt Derek megint előre ment, és kinyitotta nekem a hűtőajtót. Mintha én nem tudnám ....
-Mit kérsz enni? - nézett rám. Istenem azok a zöld szemek! Legszívesebben azt mondtam volna hogy az ajkaidat, de, de azt nem szabad. A fejemet lehajtva fordítottam el tőle a tekintetemet, és inkább a hűtőt kezdtem el nézegetni. Már nyúltam volna be a gyümölcsös turmix izéért, de finoman ráfogott a csuklómra, és visszatolta a testem mellé.
-Elbírok egy joghurttal.- néztem vádlóan a szemébe.
-Attól még semmit sem kéne emelgetned.- pillantott komolyan az íriszeimbe. - A szegycsontod kis híján megrepedt, ha ez bekövetkezik, és egy darabja beleszúr a szívedbe ....- akadt el. Tudtam, hogy mire gondol, de képtelen volt kimondani. Pedig könnyebb lenne ha kitudná.
-Meghalok.- válaszoltam egyszerűen. A saját halálomat érdekes módon könnyű volt kimondani. Könnyebb, mint bárki másét.
-Ilyet, ne is mondj!- kapta el a fejét. Egy mozdulattal belökte a hűtőajtót, és egy lépéssel előttem termett, és átölelt. Ösztönösen fűztem a dereka köré a kezeimet, és a fejét az enyémen pihentette, miközben a sajátomat a vállába fúrtam. Mélyen belélegeztem az illatát, amitől hihetetlen boldognak éreztem magam. A szívem hevesen verni kezdett, a számra önkéntelenül mosoly húzódott, és éreztem, hogy valami újra színre tör bennem. Valami, amit már nagyon rég eltűnt mélyre bennem. - Sose mondj ilyet többé. - suttogta, és elkezdte simogatni a hátam. Kimondhatatlanul jól esett. A fellegekben éreztem magam. Olyan jó lenne ezt örökké érezni! Örökké ..... A hirtelen jött boldogság eltűnt, és visszavette a helyét, a komor, kilátástalan énem. Aki tudja, hogy Derek hogy érez irántam. Aki tudja, hogy minden esélytelen, bármi is történik, nem fog változni semmi. Erre bizonyítékként ott van az öt karomnyom a testemen. A szívem összeszorult a gondolatra, és elhomályosodott a tekintetem. Lassan eltoltam magamtól, és letöröltem a könnyeimet.
-Talán, inkább otthon eszek.- mondtam, és megfordulva kisiettem a helyiségből, hogy ne előtte kelljen elbőgnöm magam. Már léptem volna fel a lépcsőre, ami a metrókocsiba vezetett, mikor egy kezet éreztem a bal csípőmön, ami megállásra késztetett. Nagyjából ez volt az egyetlen testrészem a felsőtestemen, ahol nem fájt, ha megfogják. A kéz beljebb siklott, így középen az alhasamnál fogva húzott vissza, majd fordított szembe magával. Még egy gyors sóhajt kiengedtem, hogy megnyugodjak, de teljesen biztos voltam benne, hogy hallotta.
-Mi a baj?- kérdezte aggódva. Ne! Ne, kérlek, ne kérdezz ilyet mert akkor mindent elmondanék neked!- mondtam volna legszívesebben, de ez újabb kérdéseket szült volna.
-Semmi, nem akarok beszélni róla.- mondtam, próbálva közönyösnek tűnni. A vállai megereszkedtek, és alig láthatóan megrázta a fejét.
-Miért nem akarod elmondani?- kérdezte.
-Mert ez egyedül rám tartozik.- válaszoltam szilárdan.
-Miért nem veszed észre, hogy vannak olyanok körülötted, akik előtt nem kell titkolóznod?- mondta, szinte számonkérő hangsúlyban.
-Talán mert, megtanultam egyedül feldolgozni!- mondtam erélyesen, egy lépést előre lépve, miközben keményen a szemébe néztem.
-Mostanában, senkit sem engedsz a közeledbe! - emelte meg a hangját.
-Mintha te nem ilyen lennél. Amúgy is, miért tereled a témát? Miért baj az, hogy valamit egyedül jobban fel tudok dolgozni?- néztem ugyan olyan keményen a szemébe.
-Mert nem tudod.- válaszolta egyszerűen.- Nem voltak barátaid, nem voltak baklövéseid 12 éves korod óta! Szinte nem is volt tinédzser korod!- minden egyes szava késszúrás volt a szívemben. Elmondta a kemény valóságot, azt, ami a második legrosszabb volt az eddigi életemben. A félelmem szüleményét. A kiteljesedését. Nem akartam senkit sem megismerni, mert féltem, hogy elveszítek még valakit. De még jobban féltem attól, hogy olyat veszítek el, akit szeretek. Ez is egy ok volt arra, hogy miért nem beszéltem Dereknek az érzéseimről. Mert még mindig jobb, hogy láthatom, és beszélhetek vele, mintha kerülne, vagy elmenne. És pont emiatt, amit érzek iránta fájt hallani azt amit mondott. De igaz. Nem tagadhatom.
-Igen az elsőt kivéve így van. - vonat meg a vállam amennyire tudtam. A szemei már nem a törődést, és a bánatot tükrözték, hanem a megbánást, és a sajnálatot. -Ne sajnáld, te csak az igazságot mondtad, nem kéne ez fájjon. Az én hibám. -mondtam a hűvösségre törekedve, de a hangom így is megremegett. Megfordultam, és folytattam az utamat. Egyenesen visszamentem a hálószobába, összeszedni a cuccaimat. A telefonom az asztalon volt, Mellette a szétszakadt ruháim. Nem tudtam sajnálkozni azon, hogy az egyetlen bőrkabátom elszakadt. Sokkal több figyelmet fordítottam arra, hogy ne bőgjem el magam, mint egy kisgyerek, akinek elvették a játékát. A kabátom alatt megláttam az egyik pólómat, ami ugyan olyan fazonú, és színű volt, mint amit tegnap hordtam. De akkor honnan van az ami most rajtam van? Tudom hogy kettő van belőle, de azt hittem hogy az otthon van. A kezeimben tartva méregettem, mikor Derek megszólalt mögülem.
-Egyszer itt hagytad nálam, ezért rád adtam az éjjel, mikor ide hoztalak. - mondta teljesen természetesen. Mintha az előző összekapásunk meg se történt volna. Csak bólintottam egyet. Szinte teljesen biztos voltam abban, hogy ha megszólalnék, megremegne a hangom. A telefonomat, és a ruháimat szorosan a hasamnak szorítottam, hogy szinte már fájt. Csak álltunk ott egymással szemben, és néztük egymás szemét. Ő lazán nekidőlve az ajtófélfának, én pedig görcsösen a ruháimat szorongatva álltam, mint egy szeppent tinédzser aki totál zavarban van. Lassan megindult felém, amitől szinte a vér is megfagyott az ereimben. Nem volt ijesztő, csak, csak perzselő. Mintha be akarna cserkészni. Az a tekintet! Mint mikor megcsókolt. A mai nap már sokadjára, de megint összeszorult a szívem. Valószínűleg leesett neki a változás rajtam ezért, megállt.- Haza viszlek. Megígértem Johnnak, és most amúgy sem sétálhatsz sokat. - bólintottam, majd egyszerűen elmentem mellette, és a lépcső felé vettem az irányt. Hallottam ahogyan követ, de nem foglalkoztam vele túlzottan. Nem hagyhattam, hogy foglakozzak vele. Kint elindultam a camarója felé, és megálltam az anyós felőli oldalnál. Mindig is csodáltam ezt az autót. Nem értek nagyon hozzá, de a V8-as motor, az áramvonalas, és az átlagosabbnál szélesebb formatervezés miatti gyorsulása, is lélegzetelállító. Na jó, talán egy kicsit szeretem az autókat.

A védelmező farkasWhere stories live. Discover now