2 évad 8 rész/A

980 55 3
                                    

Natalien szemszöge

Reggeleim mostanában mindig ugyan úgy kezdődnek. Fájdalom az egész felsőtestemben, üres érzés, és mintha valami nem történt volna meg, aminek meg kellett volna történnie. De fogalmam sincs, hogy mi lehet az. Brian mellettem feküdt, és még mindig húzta a lóbőrt. tegnap, mikor Scotték hazahoztak, felébredtem, és mindent elmondtak. Meg találkoztak a bátyámmal is. Megtörtént a szokásos "Ha egy kicsit is megbántod a húgomat véged!", meg "Meg ne tudjam, hogy miattad sír valaha is!" beszólások, majd mintha mi sem történt volna jól eldumáltak. Főleg Stiles és Brian, de ez várható volt.
Visszatérve a jelenbe, Valami nagyon nincs rendben. Semmi megérzésem nem volt már vagy két napja. Vagyis mióta Derek megkarmolt. Nyomtam egy puszit az ébredező bátyám arcára, és siettem le Lydiához, aki szerintem ráhasalt a dudára. Persze már amennyire tudtam sietni. Nem tudok futni, mert a varratok felszakadnak. Apa nagyon furcsállta is mert a házban mindig rohanva közlekedtem.
A suliban minden normális volt. Kezdem azt érezni, hogy visszamentünk az időbe és valamit megváltoztattunk. Délután mikor hazamentem, egy bőröndöt találtam az előszobában, amitől rossz érzésem lett. Briannak vissza kell mennie az egyetemre. Egy közel félórás búcsúzkodás után el is engedtem. Viszont a nagyi átjött, és szinte egész nap vele voltam. Kioktatott az ízlésem miatt, miszerint olyan vagyok mint egy gót, vagy emó. A ruháim fele fekete, vagy vörös. Igazából nincs bajom a színekkel, de ezeken nem látszik meg a vér. Estefelé már ő is elment, és megint kettesben maradtam apuval. Odakucorogtam az ölébe, és kivettem a kezéből a telefonját. Ez egy megszokott jel nálam, hogy foglalkozzon velem. Hamar áttértünk a műszaki dolgokra. Imádtam amikor erről magyaráz. Mindig is ez foglalkoztatott a legjobban. Viszont egy félóra után már igencsak össze-vissza beszélt. Nagyon fáradt volt. Majd el is aludt. Finoman felébresztettem, és felkísértem a szobájába. Átmentem a sajátomba, és elkezdtem tanulni. Semmi kedvem nem volt hozzá, de ha nem akarok megbukni. A telefonom hirtelen szólalt meg, amitől egy kisebb szívrohamot kaptam.
-Gyere a klinikára, kéne a segítséged. Derek is ott lesz. Írj vissza ha jössz. Scott
-Indulok. Natalien
Lementem, felkaptam a dzsekimet, és egy taxit hívva eljutottam a klinikára. Mire odaértem, Dr.Deaton Scott, Isaac, és Derek már bent álltak a vizsgálóban.
-Nincs gyenge pontja?
-Fél a víztől.- válaszolt Derek.
-Ez Jacksonra is igaz?- kérdezte újfent a doki.
-Nem. Az úszó csapat kapitánya.- mondta Scott.
-Tehát két embert kell elkapnunk.
-Igazából csak egyet.- szólaltam meg, mire mindenki rám nézett.- Ha megvan az irányító, akkor megvan Jackson is. Kötődnek egymáshoz.
-Igaza van.- helyeselt Deaton, majd elővett egy érmét.- A bábot, és a báb játékost. Az egyik a férjjel, végzett, a másik a - mi? Scott rázta a fejét, mire Deaton elhallgatott. Ezért nem beszéltek soha velem erről. Ezért mondta Erica, hogy erről velem nem beszélhet.
-Folytassa !- mondtam ingerülten.
-Nat kérlek.....
-Ezt majd később megbeszéljük Scott! Folytassa Dr.Deaton.
-A másik a feleséggel, tudjuk miért?
-Nem hiszem, hogy Jackson tette.- mondta Scott. -Az anyja terhesen halt meg, és talán megölték. Nem engedné, hogy mással is megtörténjen.
-Honnan tudjuk, hogy nem a szabály miatt?- kérdezte Isaac.- A kanima gyilkosokkal végez. Ha, Jackson megöli a nőt, a baba is meghal.
-Vagyis az apa gyilkos volt?- nézett rá Scott.
-Nem lepne meg ha az lett volna.
-Nat te éreztél valamit?
-Én egy ideje nem érzek semmit Scott.
-Mióta?- kérdezte Derek. Szemébe néztem, és próbáltam elmondani neki, hogy azt nem akarja tudni, de nem enyhült meg.
-Mióta megkarmoltál.- most először mondtam a szemébe. Az arca döbbenetet fejezett ki, és az asztalra révedt. Nem akartam ezt. Nem azért jöttem ide, hogy aztán mindent elrontsak. Most kisebb gondunk is nagyobb ennél. - Ha kapocs van közöttünk, akkor a víziszony lehet az irányítóé is?
-Természetesen.- válaszolt Deaton.- Lehet, hogy az ami a kanimát éri, a mesterére is hatással van?- majd valami fekete pórt szórt az érme köré, ami nagyon ismerős volt. Odanyúltam, és három ujjam között elmorzsoltam.
-A madárberkenye nem csak a vérfarkasokra hat?- kérdeztem.
-Nem, elvileg minden természetfelettire hat.- válaszolt az orvos.
-Gyakorlatilag, pedig itt tartok belőle a markomban.- néztem a szemébe.
-Vannak kivételek.
-És ez mit jelent?- kérdezte Scott.
-Azt, hogy elkaphatjuk őket. Mindkettőt- válaszoltam.
Még beszéltek valamiről, de én már nem tudtam figyelni. Annyi kérdésem van, de egyikre sem tudok választ kapni. Miért nem érzek semmit? Miért kelek mindig úgy ahogy? Miért nem hat rám a berkenye, és a kanima méreg? Talán nem is vagyok természetfeletti? De akkor mi vagyok? Valami kísérleti szörnyszülött? Vagy földönkívüli? Ez nevetséges! Négy éve. Négy éve vagyok védelmező, de mégse, tudok semmit sem a fajtámról.
Arra lettem figyelmes, hogy mindenki készülődik.
-Hazavigyelek?- kérdezte Stiles.
-Nem, most inkább sétálnék egyet. De azét köszi.- mosolyodtam el halványan.
-Oké, vigyázz magadra.- mondta majd elment. Kisétáltam az épületből, ahol Scott várt.
-Van mit megmagyaráznod!- indítottam.
-Igen van. Azért nem szóltunk róla, mert nem akartuk, hogy ezzel is foglalkoznod kelljen.
-Azt mondtad, hogy döntenem kell! Abban igazad volt. És döntöttem is! Úgy hogy fogadd el ezt. -emeltem meg a hangom.- Nem teheted meg, hogy csak úgy kihagysz.
-Megsérültél. Nem fogom kockáztatni az életed. Dereknek igaza van. Most nem harcolhatsz. Mert lehet, hogy még téged is elveszítünk.
-Tudod milyen magasról teszek rá.
-De mások nem! Fogadd el már végre, hogy nem vagy egyedül! Nem kell mindent egyedül csinálnod! - nézett dühösen a szemembe.- Nem kell folyamatosan kockára tedd az életed, mert vannak, akik tudnak, és akarnak is segíteni neked! - igaza van. A vállaim, leereszkedtek, és már nem néztem olyan keményen a szemébe.
-Igazad van.- hajtottam le a fejem.
-Gyere ide.- mondta és finoman magához vonva megölelt. Erre volt szükségem. Egy igazi baráti ölelésre. Stiles dudált egyet, ami azt jelentette, hogy már nagyon unatkozott. Scott nevetve elköszönt, majd elsétált. Én is haza felé vettem az irányt.
Az utak teljesen kihaltak voltak, bár ilyen későn ez nem meglepő. Az erdő mellett sétáltam, így kerülővel mentem, de megnyugtatott. Legszívesebben az erdőben mentem volna, mert megnyugtatott. Nem vagyok darkos, és nem vagyok depressziós, sem öngyilkos hajlamú, de szerettem, hogy valahol teljesen egyedül vagyok elveszve. Feltüzelt, erőt adott. Az adrenalint szinte kívántam ilyenkor. Akartam, hogy valami jó történjen velem. Valami szépet láthassak. Ezt az erdőben sokszor megkaphattam. Talán ezért s szerettem bele Derekbe. Vonzott a sötétség, ami benne volt. Erős és határozott, nem fél, és ez nagyon imponál. Ezzel ellentétben, nem rossz, nem akaratos velem szemben. Csak, csak más mint az átlagos fiúk. Bár már Ő nem is az. Viszont én még gyerek vagyok. Talán ezt láthatta bennem. A gyerekkorát, ami neki nem adatott meg.
Túl későn tudtam meg, hogy nem vagyok egyedül. Hangos füttyszó szakított ki a gondolataim közül. Négy- öt alak közeledett felém, és mind undorító dolgokat kiabáltak felém. Gyorsan kellett gondolkoznom. Ha félelmet mutatok, ők elbizakodnak, ha dühöt, akkor ők is bedühödnek. El kell érjem náluk, hogy nyert ügyük van, és akkor, nem is próbálkoznak. Csakhogy mikor látó távolságba kerültek felismertem az egyiküket. Az volt az a srác, akinek a diszkóban betörtem az orrát.
-Na mi van szépségem? Innen nem menekülsz!- mosolyodott el úgy, hogy mindjárt elhányom magam. Ez egyik hátulról belemarkolt a fenekembe, mire haragosan fordultam hátra.
-Ujjuj! Harap a cica!- kiáltott. A "főnök" megragadta az arcon és maga felé fordított.
-Az enyém vagy szépségem! Ezt vésd az eszedbe!
-Tiéd a halál!- kiáltottam, és újfent ágyékon rúgtam. Erre a két hátsó is nekem jött, és hasba vertek. Fájdalmasan ordítottam fel a sebem miatt. A pólóm azonnal átázott, és már vért köptem fel.
-Most nem vagy valami erős!- ciccegett a főbarom. Már a földön voltam négykézláb és onnan néztem fel rá. Összeszedtem minden erőmet, és visszafogtam, hogy ne üvöltsek rá. Kirúgtam a alóla a lábát,és felegyenesedtem. A pengéimet csak annyira toltam ki, hogy ha megütök valakit, az megérezze, de még ne szúrja meg. Behúztam a két mögöttem lévőknek, akik elájultak. Az előttem lévő is elájult, biztos rosszul esett. Viszont az egyik egy kést vett elő. Ösztönösen hátra rúgtam, ezzel megint fájdalmat okozva magamnak. Ezt kihasználva, a mögöttem lévő lefogta a karjaimat, magyarán hátracsavarta.
-Most legalább engedelmességet tanulsz.- mondta késes.
-Azonnal. Engedd. El.- halottam magam mellől, ezért arra fordítottam a fejem. Derek volt ott, és épp készült behúzni a késesnek. Az engem fogva tartó a földre dobott, és Dereknek ment. Ő könnyen elintézte, és gyorsan mellém guggolt, és aggódóan nézett a szemembe.
-Jól vagyok, jól vagyok.-mondogattam.
-Dehogy vagy jól.- seperte ki a szememből a hajam.
-Akkor jól leszek.- mondtam, már dühösebben. Majd hirtelen fel akartam állni, de összeestem a karjába. Olyan közel voltam hozzá. Csak pár centi. Ennyi választott el attól, hogy hozzáérjek. Hogy ismét megízleljem édes ajkait. Vággyal telve nézett a szemembe. De lesütöttem a szememet. -Most már elengedhetsz.- szóltam a sírástól fojtott hangon.
-Biztos?- kérdezte, de mindketten ugyanarra gondoltunk. Bennem még ott volt a félelem, és ezt a szívverésemen is halhatta. Lassan kiengedett a karjai közül, ami egykoron a biztonságot nyújtotta nekem. -Te vérzel!- nézett a szemembe.
-Nem súlyos.- legyintettem, de egyre inkább álmosnak éreztem magam.
-Gyere.- mondta, és óvatosan felemelt menyasszonypózba, és elfutott velem valamerre. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy ébren maradjak, pedig folyamatosan beszélt hozzám.
Arra lettem figyelmes, hogy valamin fekszek, ami hideg volt és kemény. Lassan nyitottam ki a szemem, mert valami folyamatosan világított pontosan velem szemben. Körbenézve négy alakot vettem ki. Név szerint Scott, Allison, Stiles, és Dr.Deaton. Megint az állatklinikán kötöttem ki. Ugyanúgy mint múltkor, most is egy pléddel voltam betakarva.
-Hány óra?- kérdeztem.
-Mindjárt háromnegyed tizenkettő.- válaszolt Scott.
-Jézus. Apám ha meglát, nekem végem.- rökönyödtem meg.
-Nem te vagy az egyetlen.- nézett rám Allison.
-A szüleitek a kisebb gond.- szólalt meg Deaton, miközben halványan elmosolyodott.- Sajnos még mindig nem gyógyulsz,- nézett komolyan a szemembe.- és ha továbbra is rendszeresen felszakadnak a varratok, nem is fogsz. Annak pedig szerintem mindannyian tudjuk mi lesz a következménye.- nézett körbe.
-Ígérem jobban fogok vigyázni magamra.- sütöttem le a szemem.

Itthon fekszek a szobámba, és már az álmok, és a valóság határán vagyok. Valamit érzek, de nem tudom megmondani, hogy mit. Szar egy érzés. Valami hiányzik. Valami nincs rendjén. Valami valahol van, de nem tudom, mi, és hol. Ebbe lassan bele fogok őrülni.


A védelmező farkasWhere stories live. Discover now