13

1.5K 126 16
                                    

Mikor reggel magamhoz tértem, Kirishima már nem volt mellettem, ennek az okát pedig lefirkantotta nekem egy cetlire.Amilyen boldog voltam tegnap este, most épp olyan szomorú vagyok...Úgy látszik a mai életkedvemet Kiri magával vitte.Azt a csöppnyit legalábbis ami volt.És ez csak még rosszabb lesz...

Nincs kedvem továbbra is a kórházban maradni a fölösleges vizsgálatok miatt, eddig sem találtak semmit, hiába fognak még vagy nyolcvanszor kivizsgálni.Egyszerűen csak undorodom már ezektől a fehér falaktól.És nincs is itt Kirishima, hogy boldogítson...

-Jó reggelt, Kacchan!-nyitott be All Might stílusban Midoriya, mire kissé meglepődve fordultam felé, ez pedig csak még jobban fokozódott amikor megláttam a kezében a kis barna hajú másolatát, aki szorosan hozzábújva figyelt engem.

-Woah...Midoriya...Mióta vagy te apuka?-tettem föl a kérdést, amint bentebb lépett.-Oi, nincs ajtó?

-Nemsokára jön Ochako is!-vigyorgott, fia pedig már nyúlt is felém apró kezeivel, hogy vegyem át, így Deku óvatosan átadta nekem.

Fogalmam sincs, hogy mit kéne csinálni egy gyerekkel.Ráültettem a lábaimra és csak bámultuk egymást egy ideig, majd hirtelen elkezdett röhögni és kezeivel hadonászni kezdett.Közelebb mászott hozzám és arcomat kezdte el dögönyözni, míg én továbbra is csak figyeltem őt.Mit tehetnék egy gyerekkel?Ez nagyon nem nekem való...

-Úgy látom kedvel téged.-mosolyodott el mellettem Deku, mire egy apró pillantást vetettem rá, majd felemeltem gyerekét és úgy vizslattam tovább.-Általában nem rajong az új emberekért, szóval kezdek kicsit féltékeny lenni.

-Mert?-vontam fel az egyik szemöldökömet, mire csak kínosan megvakarta a tarkóját és felröhögött.

-Amikor először vettem a kezembe elkezdek sírni és ütögetett.Egy hónapig ezt csinálta...

-Meg is értem.-közöltem vele egy mosoly kíséretében, majd az immáron újra az ölemben csücsülő gyerekre vezettem a tekintetemet.-Nem hinném, hogy nekem valaha is lesz gyerekem...

-Bármikor örökbe fogadhattok egyet Kirishimával.

-Nem...Azt hiszem nem tudnék bánni vele.

-Akkor se mennél bele, ha Kirishima akarná?

-Ha szeretne, akkor lesz gyerek...Neki bármit megteszek.-simogattam meg a kicsi fejét, mire megint röhögni kezdett, ekkor pedig Uraraka lépett be hozzánk és eléggé meglepődött amikor meglátta, hogy nálam van a kisfia és ráadásul a gyerek még nem is bánja a dolgot.-Szia...

-Szia Bakugou...-valahogy gondoltam, hogy a múlt nyoma még meg fog látszódni a kapcsolatunkon, de már elhatároztam, hogy igyekszem minden hibámat kijavítani és bocsánatot kérni azoktól akiket valaha is megbántottam.

-Tudom kicsit későn mondom ezt, de sajnálom.Őszintén sajnálom!-néztem a szemeibe, mire egy kicsit oldalra döntötte a fejét és gondolkodni kezdett, majd pár perc múlva lehetett látni a megvilágosodást a tekintetén.Hogy tudta elfelejteni?

-Ja, hogy azt!Ugyan!-legyintett egyet, majd Deku ölelésébe bújt.-Már rég megbocsájtottam neked amiatt.Őszintén szólva ez hozott minket közelebb és amint látod, mostanra egy boldog házasságban élek és két gyermekem is van.

-Kettő?-lepődtünk meg Dekuval egyszerre, mire csak bólintott egyet, Midoriya pedig majdhogynem sokkot kapott, a hallottaktól.Gratuláltam nekik, amit örömmel fogadtak, a kicsi pedig csak nagyokat pislogva figyelte őket.

Jó látni, hogy milyen boldogok is valójában és, hogy Uraraka is rendben van azok után amit vele tettem, még is legbelül elöntött a féltékenység.Úgy tűnik az én életemben is kezdenének visszaállni a dolgok és végre azzal lehetek akit a legjobban szeretek, de mégsem...Mégsem vagyok boldog, pedig annak kéne lennem.Úgy érzem már mindegy, hogy mit kapok az élettől, egyáltalán nem számít.Talán olyan rég voltam boldog, hogy már nem is emlékszem milyen érzés?

Boldognak kéne lennem, de nem megy.A gondolataim sosem hagytak nyugodni, hiába voltam körülvéve emberekkel akik aggódtak értem és törődtek velem.Az ami a fejemben lemegy nap, mint nap teljesen más világ az övéjükhöz képest.Képes vagyok mosolyogni, nevetni, akár viccelődni is, de ez mind csak álca.Nem merem még mindig kimutatni, hogy mi zajlik le bennem.Hisz a képek a fejemben, a megannyi gondolat, hogy mennyire jobb lenne a többieknek nélkülem...Tudom, hogy boldognak kéne lennem.Mert igen, annak kéne lennem.

Boldognak és elégedettnek, amiért kaptam egy újabb lehetőséget az élettől, hogy rendbe hozzam a hibáimat.

-Kacchan, minden rendben van?-nem tudtam mit tenni abban a pillanatban.A könnyeim maguktól indultak meg és hiába próbáltam volna visszatartani, tudtam jól, hogy úgysem menne.Gyenge voltam hozzá.-Fáj valamid?

-Kérlek...Fogd a fiadat és menjetek el...

Ochakonak nem is kellett több, azonnal megfogta kisfiát és már ment is az ajtó felé, de Deku nem akart mellőlem mozdulni.Gyorsan visszakanyarodott és megfogta a karjánál, hogy kivezesse onnan, az őrök pedig érdeklődve néztek be hozzám.Tenyereim már izzottak a bekövetkező robbantásoktól, de egy részem még dacolt ellenük.Fura volt a gondolata annak, hogy egyik felem legszívesebben az egész kórházat felrobbantaná, míg a másik azon volt, hogy csillapítsa a gyilkos vágyaimat.

Nem rendelkeztem kettős személyiséggel ebben biztos vagyok, még is olyan érzésem volt.Túl sokszor nyert már így is a rosszabbik oldalam, nem akarom, hogy újra megtörténjen.Az egész életem egy kálvária, de nem tudok előle.Vagy is tudnék...De Kirishima visszatart.

Nem is értem...Az angyalokkal van, még is az ördög fest mosolyt az arcára.

Emlékszem amikor még iskolába jártunk...Fogalmam sincs, hogy jött szóba az egész dolog, de biztatott.Azt mondta egy nap az álmaim valóra válnak.De azt nem mondta, hogy a rémálmok is álmok...És ez nem fog véget érni, amíg nem végez velem.

Minden egyes gondolatom egy csata, minden egyes lélegzetem egy háború és nem érzem úgy, hogy továbbra is nyernék.Az emberek egyáltalán nem értik meg a dolgokat.Nem értik meg, hogy az olyanok, mint én min mennek keresztül.Azt hiszik ez idővel elmúlik, vagy meggyógyulunk, de nem...

Az emberek azt hiszik, hogy a depresszió az szomorúság.Azt hiszik, hogy a depressziós csak sírás, hogy a depresszió arról szól, hogy feketébe öltözünk.De nincs igazuk.A depresszió az állandó érzéketlenséget kelti benned.Nem mutatsz ki valós érzelmet, néma lenni a hazugsághoz.Azért kelsz fel minden nap, hogy újra visszafekhess az ágyadba.A napok valójában nem is napok; csak újabb idegesítő akadályok amikkel szembe kell nézned.És hogy nézel velük szembe?Gyógyszerekkel, ivászattal, dohányzással, vágásokkal, drogokkal.Ha depressziós vagy, folyamatosan kapaszkodsz valamibe, amivel át tudod vészelni a napokat.Mert ilyen a depressziós...Nem puszta szomorúság, bánat vagy könnyek.Hanem a túlnyomó érzéketlenség és a vágy olyan dolgok után, amik segítenek minden egyes napot átvészelni.

És ami a legundorítóbb az egészben, hogy az egésznek nincs arca.Nem tudhatod, hogy ki mikor küzd vele, mert nem hagyják, hogy lásd.Mert akik szenvednek tőle, azok a valódi színészek.Hiszen minden egyes kis fájdalmat amit valaha éreztek, mosoly és nevetés mögé rejtik, mert tudják, hogy az emberek akik körbeveszik őket, ezt várják el.

De megpróbált valaha valaki is a másik szemébe nézni úgy igazán?Mert a szavak hazudnak, de a szemünk mindent elárul.

Mondhatod, hogy nem érdekel, ha utána meg pont amiatt sírsz.

A szem mindent elmond...A szavak nem.






Boldogtalan | KiriBaku ✓Where stories live. Discover now